Vörös Virág az elmúlt héten bejelentette, hogy befejezi síugró pályafutását, ezzel eldőlt, hogy ahogy 1964 óta mindig, úgy 2022-ben sem lesz képviselője a magyar síugróknak az ötkarikás játékokon.

A különbség, hogy ellentétben mondjuk az elmúlt 30 évben rendezett olimpiák bármelyikével, ezúttal erre egy ideig úgy tűnt, hogy lehet egy valódi, kézzelfogható esély. Hogy ez mekkora esély volt valójában arról persze lehet így utólag vitatkozni, meglehet, amikor jöttek a magyar szinten igen rég, aki pedig hozzám hasonlóan a rendszerváltás után született azok számára soha nem is hallott eredmények (amelyek egyike-másika még az “ahhoz képest…” kezdetű félmondat nélkül is az volt), talán magam is optimistább voltam ezügyben, mint indokolt lett volna. Akárhogy is, Virág bejelentésével egy korszak végére ért a magyar síugrás, amelyet három (vagy kettő, majd erről még ejtek szót külön) tehetséges fiatal sportoló fémjelzett. Természetesen Vörös Virág mellett Molnár Flóriánra és Török Eduárdra gondolok.

Hármuk története, és végül kudarccal zárult küzdelmük azért, hogy az élmezőnyhöz képest sokkal gyengébb háttérrel odaférjenek az elitbe és ott legyenek sportáguk legnagyobb expóján, az ötkarikás játékokon így utólag nem csak érdekes, de talán tanulságos is lehet (még ha ez utóbbiakat azt hiszem, nem nekem tisztem itt megvonni). A másik, amit már az elején le kell szögeznem, hogy minden szereplőről feltételezem az alapvetően jó szándékot, legyen az versenyző, edző, vagy a szövetség, csak hát egyszerűen van, amikor minden jóindulat ellenére sem alakulnak úgy a dolgok, ahogy eltervezték őket, a versenysportban pedig egyébként is természetes, hogy az egyéni érdekek olykor ütköznek.

Történetünket olyan 2018 körül érdemes kezdeni, ugyanis ekkoriban érkezett meg Vasja Bajc a magyar síugrók életébe, és ekkor állt elő az a helyzet, hogy bár mint említettük, nemzetközi szinten meglehetősen szerénynek számított a számukra biztosított háttér, két fiatal, utánpótlás szinten figyelemre méltó eredményeket felmutatni tudó versenyzőnknek (Vörös Virág Alpencup-győztes volt, míg Molnár Flórián a hinterzarteni, szintén magasan jegyzett juniorversenyen lett 8.) olyan lehetőségei nyíltak, mint a magyar síugrásban elég régóta senkinek. Bajc személyében egyrészt érkezett egy nemzetközi szinten jegyzett, a sportág szinte minden trükkjét ismerő edző, ami mellé a szlovén mester szintén nem elhanyagolható kapcsolatrendszeréből is tudott profitálni a magyar csapat. Az eredmények pedig szép lassan kezdtek is jönni, először is a 2018/19-es szezonban Molnár Flórián tudott egy osztállyal feljebb lépni a FIS-kupából a COC-ba, a VB-n pedig szépen helytállt a legjobbakkal egy mezőnyben is, így hát, bár a háttér a síszövetségbeli zavaros helyzet miatt (ekkor éppen ketten, Miklós Edit és Bajai András is önmagukat tartották a szövetség legitim vezetőjének) nem volt éppen ideális, alapvetően bizakodtunk a jövőt illetően, ekkor egyébként még inkább Flórián, mint a feledhető szezont teljesítő Virág okán.

Ekkor aztán történt még egy nem várt fordulat, ugyanis a korábban román színekben versenyző Török Eduárd is csatlakozott a csapathoz, így lett kettő helyett immár három felnőtt szinten versenyző síugrója is Magyarországnak. (Ebből látszik egyébként, hogy a magyar csapat mögötti támogatás ekkor tényleg elérte azt a szintet, ami legalább már a (leg)kisebb síugrónemzetekkel úgy ahogy összemérhető volt.)

Ám amilyen jól nézett ki papíron ez a felállás, valójában így utólag nézve valahol itt keletkeztek az első látható repedések a csapatban. Török érkezésére ugyanis nem csak a magyar fél nem volt igazán felkészülve, de a történtek alapján az országot váltó versenyző sem mérte jól fel, hogy hová érkezik és mire számíthat a magyaroktól.

Mielőtt ez a konfliktus igazán kiéleződhetett volna azonban volt még egy egészen csodálatos nyarunk 2019-ben, amikor magyar síugrásszeretőként valami olyat tapasztalhattunk meg, mint még soha: úgy lehetett szurkolni magyar síugróknak nemzetközi versenyeken, hogy azokon reális esélye volt versenyzőinknek mondjuk a második sorozatba kerülni, sőt néha többre is: Vörös Virág például dobogón állt a FIS-kupában, életében először pontot szerzett a GP-n, Török Eduárd megtette ugyanezt a COC-ban, ezzel kivívva a VK-szereplés jogát, míg Molnár Flórián ismét FIS-kupa pontokat tudott szerezni. Egyszóval a rajtlista kuriózmai helyett hirtelen legalább egy kicsit mi is síugrónemzetnek érezhettük magunkat.

Ahhoz, hogy ez összejöjjön nyilvánvalóan kellett az is, hogy kiküszöbölve ezzel a magyar síugrás egyik nagy problémáját, miszerint Magyarországról utazni kell, ha érdemi felkészülésre alkalmas sáncon szeretne az ember gyakorolni, három versenyzőnk Szlovéniába helyezze át bázisát, ahol immár elsőrendűen Bajc irányításával folyt a felkészülés. Ennek a modellnek azonban volt egy komoly hibája, nevezetesen, csak addig működött, amíg a versenyek szerencsés összeszervezésével megoldható volt, hogy Vörös Virág és a két férfi ugrónk együtt tudjon utazni. Ez a téli szezonra nyilvánvalóan nem volt tartható, hiszen a jó nyári szereplés után Virág a női világkupa, Eduárd a férfi világkupa és a COC, míg Flórián a férfi COC sorozat versenyeit célozhatta volna meg. Ehhez ugye ideális esetben három, de legalább két edzőre mindenképpen szükség volt. Bajc, aki a nyár során nagyrészt maga szervezte a csapat felkészülését saját maga tett erre javaslatot a szövetségnek, ami itthon nem aratott osztatlan tetszést, hiszen Kőszegen Molnár László vagy Szilágyi János, akik Bajc előtt menedzselték a magyar csapatot, és mondjuk ki, nélkülük olyan, hogy magyar síugrás ma nem is nagyon létezhetne, érezhették úgy, hogy félre lettek állítva. Mindeközben ráadásul a versenyzők között is feszültséget szült, hogy ki melyik edzővel dolgozhat majd.

Végül az idő közben Miklós Editék által átvett síszövetség döntötte el a vitát, innentől kezdve Vasja Bajc Vörös Virággal utazott a versenyekre, Molnár Flórián édesapjával, Molnár Lászlóval készült tovább, Török Eduárd viszont nem tudta elfogadni a szövetség döntését, így viharos körülmények között távozott a csapattól. Török számára ugyanis bevallottan Bajc szerepvállalása volt igazán vonzó, míg a kőszegieket igazán nem ismerhette, ezért ő kötötte leginkább az ebet a karóhoz, hogy csak Bajccal vagy az általa javasolt segítőkkel hajlandó a versenyekre utazni. (Ezen kívül felrótta még a szűkös anyagi támogatást is a szövetségnek, noha ez talán főleg miután jöttek az első eredmények rendeződhetett volna). Erre mondom utólag, hogy nem igazán mérte fel jól, hogy mire számíthat nálunk. Másfelől persze, bármennyire is értékelhető ez egy kívülről jött ember túlzó elvárásaként vagy irreális követeléseként, azért személy szerint sajnálom, hogy a síszövetség nem látott annyi fantáziát Eduárd menedzselésében, illetve a versenyző is annyira mereven állt a kérdéshez, hogy mégis valamiféle mindkét fél számára vállalható kompromisszum szülessen, hiszen hosszú évek után lehetett volna ugrónk mondjuk a négysáncon is, ami régen látott publicitást hozhatott volna a síugró szakágnak. Na de ennyit Eduárdról.

Ezzel a magyar csapat immár ismét kétfős volt, sajnos azonban az edzőkérdés megmaradt versenyzőink szereplésére is rányomta a bélyegét. Különösen Molnár Flóriánra igaz ez, akinek bár az ifjúsági olimpián elért 19. helye, amivel a fél mezőnyt maga mögé utasította szép eredmény volt, végül nem igazán sikerült előrelépnie ebben a szezonban, majd következő tavasszal úgy döntött, hogy nem folytatja a felkészülést. Ezzel a hármasból talán ő az, aki a legkevésbé futotta ki magából azokat az eredményeket, amire a tehetsége predesztinálta volna, persze, tegyük rögtön hozzá, neki a férfi mezőnyben nagyságrendekkel nehezebb dolga volt egyáltalán mondjuk egy VK-szereplés közelébe eljutni, mint mondjuk Vörös Virágnak a nőknél.

Virág sem egészen úgy kezdte az idényt ahogy a nyár alapján várhattuk volna, ám esetében folyamatos javulás látszott, a szezon második felében, vagyis 2020 elején pedig elsősorban neki köszönhetően ismét nagyon jó érzés volt magyar síugró szurkolónak lenni. Azok után, hogy Barcarozsnyón megszerezte saját maga, és egyáltalán a magyar síugrás Fischer László (1984) óta első pontjait a VK-ban, ezt a teljesítményt a szezon során még többször is megismételte. Összesen 12-ig jutott, amivel a pontversenyben 42. helyen zárt. Ha minden így megy tovább — gondolhattuk — akkor egy hasonló teljesítménnyel lazán meglesz a kvalifikáció Pekingre. Csak hát nem ment…

2020 márciusa nem csak a koronavírus-járvány miatt lett nem a jó értelemben emlékezetes számunkra, hanem azért is, mert Lillehammerben, abban az elátkozott edzéssorozatban, amit a borzalmas körülmények között talán legjobb lett volna hagyni a fenébe, ott esett el Virág és szakította el néhány éven beül másodszor is a térdszalagját. Nem kérdés, hogy ami az olimpiai álmainkat illeti, azok sorsa ott és akkor, a Lysgaardsbakkenen pecsételődött meg.

Még akkor is, ha ekkor tényleg mindenki megpróbálta menteni a menthetőt. A síszövetség például kifejezetten gyorsan megszervezte a műtétet Virág számára, a rehabilitációba pedig Bajc közreműködésével Szlovéniából is érkezett sportorvosi segítség. Egy darabig úgy is nézett ki, hogy minden jól alakul, csak aztán a sáncokra való első visszatérés már nem egészen sikerült úgy, ahogy Virág és a stáb elképzelte.

Ebben persze önmagában semmi szégyellnivaló, sőt még csak igazán meglepő nincs, nagyobb nemzetek versenyzőinél például emiatt is elterjedt, hogy egy-egy komolyabb sérülés után akár egy teljes szezont kihagyjanak mire élesben visszatérnek (lásd pl. Stephan Leyhet vagy Killian Peiert, hogy friss példákat említsek) és saját tempójukban építsék fel a formájukat. A gond az volt, hogy ezt Virág, lévén kezdődött az olimpiai kvalifikációs időszak, nem nagyon tehette meg, hiszen nem volt más, aki kivívhatta volna helyette a kvótát, mentek hát előre, miközben Virág — az első versenyeken ez elég szembeötlő volt — erre még nem állt készen. A kör pedig tényleg ördögi volt, hiszen a pénzügyi támogatás, ami ekkor érkezett fedezete, ha kimondatlanul is, egyrészt Virág előző szezonbeli teljesítménye, amikor VK-pontjaival gyakorlatilag ő volt a legeredményesebb magyar síző, másrészt pedig az olimpiai kvalifikáció lehetősége volt. Így bár joggal lehetett félteni az elsőt egy túl korai visszatérés utáni gyengébb szezontól, utóbbi miatt alighanem nem nagyon lehetett elengedni ezt az olimpiát.

Ráadásul egyébként kritikus pillanatokban még szerencséje sem volt Virágnak, hiszen szakmai szempontból nyilván nem sok választ el egymástól egy VB-n elért 40. vagy 41. helyet, egyszerűen jobban nézett volna ki, és nyilván Virágnak is segíthetett volna lélektanilag, ha legalább a kvalifikációból való továbbjutást meg lehetett volna ünnepelni.

Így jutottunk el 2021 tavaszára, amikor is elkezdett minden reményünk bedőlni az olimpiai szereplést illetően, noha a szezon végén készített podcastünkben még Virág és mi is bizakodtunk, hogy idén egy sérülésmentes felkészüléssel csak jobb jöhet. Az első csapás az volt, hogy az idő közben ismét új vezetéssel felálló, a covid-helyzett miatt eddig sem a jobban eleresztettek közé tartozó, ám most kifejezetten kevés pénzből gazdálkodó szövetség kb. a felére vágta vissza Virág támogatását. Miután Vasja Bajc eredménytelenül próbálta elmondani, hogy ennyiből azt a programot, amit ő tervezett, nem lehet megcsinálni, végül érvényes szerződése ellenére felállt és engedett a csehek hívásának. Virág ezzel hirtelen edző nélkül maradt, éppen a legrosszabbkor, amikor a tavaszi felkészülést kellett volna elkezdeni. A szövetség ugyan dicséretes gyorsasággal orvosolta a helyzetet Mitja Oranic leszerződtetésével, ám a késve megkezdett felkészülés, és alighanem a megelőző időszak nehézségei rányomták a bélyegét a nyári szezonra, mit szépítsük, Virág nagyon messze volt attól, ami a kitűzött célok eléréshez szükséges lett volna.

Innentől jöjjenek az ő saját szavai a Facebook oldaláról:

“Kedves Mindenki! Valószínűleg Nektek is feltűnt, hogy az utóbbi időben egy kicsit eltűntem. Ennek megvannak az okai, rengeteg mindent történt az elmúlt időszakban velem ami nagyon megviselt. Tény, a nyári versenyek sajnos nem az elvárásoknak megfelelően sikerültek és eléggé megtörték a lendületem. Az őszi felkészüléstől kezdve pedig csak rosszabbodott a helyzet. November elején edzőm Mitja Oranic bejelentette távozását. Tehát ismét itt maradtam edző nélkül. Közvetlenül a téli szezon előtt nem nagyon lehetséges edzőt találni, valamint közös megállapodás alapján a szövetséggel beleegyeztem egy ultimátumba, amit később realizáltam lehetetlen jelen helyzetemben teljesíteni ezért visszaléptem a dologtól. Úgy éreztem rengeteg nyomás van rajtam és ezt egyre rosszabbul viseltem lelkileg. Olimpiai álmaim sajnos szertefoszlottak. Úgy döntöttem befejezem síugró karrierem. Jelenleg szeretnék az egyetemi tanulmányaimra összpontosítani. Viszont rendkívül büszke vagyok az elért eredményeimre, ezeket egyedüli női magyar síugróként értem el, ami azért nem kis dolog. Nem szeretnék elszakadni a síugrástól, az utánpótlást szeretném támogatni, edzősködni Kőszegen.”

Így ért tehát véget a magyar síugrás közelmúltjának — egyébként minden nehézség ellenére — legsikeresebb korszaka, és talán ha összességében nézzük, sem mutat rosszul a mérleg, noha kis szerencsével, lehetett volna ez sokkal szebb is. Egy biztos, ha mást nem is, azt az elmúlt években megmutatták a kőszegi síugrók, hogy Magyarországról indulva is meg lehet célozni akár a síugrás elitjét is. Virág visszavonulásával ilyen szempontból most biztosan néhány szűkebb év következik majd. Ezzel együtt csak remélni tudom, hogy ha évek múltán is, de lesz még esélyünk hasonló eredményekre.