Véget ért az idei első versenyhétvége Wisłan, amivel egy nagyon sok szempontból nem mindennapi szezon indult útjára a koronavírus-járvány kellős közepén. Mégis, ha a körítést lebontjuk, igazából olyan nagyon nem különbözött ez az évadnyitó hétvége az elmúlt évektől, volt egy kis szél, és egy kevésbé várt sárga trikós Markus Eisenbichler személyében. Terveink szerint az idei szezonban gyakrabban jelentkezünk majd véleménycikkekkel is, íme az első kiadás.
Az egyelőre a Jegyzetek a rajtlista másik oldalára (még lehet, hogy a szerzőtársakkal újragondoljuk) címet viselő új rovatunk elindításával elsősorban az a célunk, hogy az oldal nevében szereplő “blog” jellege is egy kicsit kiteljesedjen és legyen egy többé-kevésbé rendszeres felület ahol a tényszerű beszámolókhoz képest egy kicsit hátrébb lépve saját nézőpontunkból tárgyaljuk az eseményeket. Az írások gyakorisága kapacitásaink mellett természetesen a versenyhétvégék eseménydús voltától is függ majd, de ideális esetben a podcast adások között igyekszünk heti-kétheti összefoglalókkal jelentkezni.
Az első péntek mindig különleges az új szezonban, hiszen általában többhetes, most a covid miatt többhónapos várakozást követően ez az első pillanat, amikor képet kaphatunk valamelyest az erőviszonyokról. Nos, az első benyomása nagyjából az lehetett az embernek, hogy olyan nagyon nem változott itt semmi március óta, hiszen a címvédő Stefan Kraft rögtön meg is nyerte az edzést, azonban mire a kvalifikáció végére értünk már nem róla, hanem sokkal inkább Kamil Stochról szólt a nap, aki a bizonytalankodó riválisokhoz képest egy kimondottan összeszedett, szép ugrással végzett az első helyen a selejtezőben. Úgy tűnt tehát, hogy sínen van a lengyelek kedvence, akit egyébként Yukiya Sato és Markus Eisenbichler követett a rangsorban, ezt a jó teljesítményt mindketten tovább tudták vinni a hétvége későbbi részére is.
A szombat viszont az osztrákoké volt, akik csapatként már pénteken is sokat ígérően szerepeltek, Hayböck 4., Daniel Huber 9., Aschenwald 12. volt a kvaliban (a 11. Jan Hörl be sem fért a négyesbe). A kiegyensúlyozott jó formát pedig megismételték a csapatversenyen is, Stefan Kraft pedig a gyengébb kvali ellenére befejező emberként hozta a kötelezőt így szoros csatában legyőzve a németeket Ausztriáé lett az idei első győzelem. Ennél jobb kezdést a debütáló szövetségi kapitány, Andreas Widhölzl aligha kívánhatott volna. A legerősebbnek egyértelműen Daniel Huber tűnt egyébként az osztrák négyesből, aki talán az egész mezőny legjobbja is lehetett volna, ha nem veszít értékes pontokat azzal, hogy 135 méterrel a nap leghosszabb ugrását bemutatva nem tudta már megcsinálni a telemarkot. A második hely, mint említettük, a németeké lett, míg a dobogó harmadik fokára a házigazda lengyelek futottak be, más pedig nagyon nem is tudott ezúttal beleszólni a vezető trió különversenyébe. A lengyel csapatból egy szebben csillogó éremhez furcsa mód talán éppen Kamil Stochból hiányzott egy kicsi ezen a napon, akiről utóbb kiderült, hogy migrén kínozta a verseny során. És hogy ki volt a nap legjobbja? Nem osztrák, nem német és nem is lengyel, hanem Halvor Egner Granerud, aki innentől kezdve kicsit titkos esélyesévé is lépett elő a vasárnapi egyéni versenynek.
Aminek persze, miután bejött a meteorológusok borúlátó jóslata a szelet illetően, volt legalább egy tucat esélyese, hiszen lehetett sejteni, hogy itt bizony egy kis szerencse is kell majd a sikerhez. Ez egyébként nagyjából be is jött, kivéve talán Markus Eisenbichlert, aki úgy is simán lelépte a mezőnyt, hogy például a második sorozatban annyira nem is segítette őt a szél, így ezzel a sikerrel nem nagyon lehet vitatkozni. Eiseinek egyébként ez volt pályafutása második győzelme, az elsőt 2019-ben, Planicán aratta, ami nem egy rossz előjel a közelgő sírepülő vébé előtt. Egyébként Karl Geiger vagy Daniel Huber jelenléte a dobogón sem számított összességében meglepetésnek, sőt, a negyedik Granerud is remekelt a hétvége korábbi részén.
Hogy akkor mégis miért kezdtem a széllel? Nos azért, mert ezzel párhuzamosan az első sorozatban ritkán látható csillaghullás zajlott. Természetesen a legnagyobb név a kiesettek közül Kraft, de váratlan veszteségnek számított például Daniel-André Tande is (mégiscsak a tavalyi győztesről beszélünk). A probléma egyébként mondhatni a szokásos volt, amikor alapvetően szembeszeles a verseny, a zsűri természetesen rövid nekifutót engedett csak a versenyzőknek, és így azok, akiket nem támogatott annyira a levegő, duplán nehéz helyzetbe kerültek. Itt ráadásul nem is tisztán szembe fújt, hanem inkább oldalról, sőt a pechesebbek esetleg hátulról is kaphattak egy kis levegőt.
Jellemző egyébként, hogy az első sorozatban egyedül Yukiya Sato tudott a legjobb 10-be kerülni egyszámjegyű szélkompenzációval, az ötödik helyen, sajnos a második igazán jó ugrás már nem jött össze a japánnak, így kevésbé lett látványos ez a teljesítmény. A rövid nekifutó alól csak a második sorozat eleje volt kivétel, ahol viszont meglepően bátran az 5-ös kapuból indították a sorozatot, innen mentünk fokozatosan lefelé (az első sorozat is hasonló mintát követett, de ott akkor még belefért), amit néhányan az elején ugrók közül ki is tudtak használni. A leglátványosabb Martin Hamann 138,5 méteres ugrása volt, sajnos nem sikerült megállnia, pedig egy top10-es eredmény is kijöhetett volna belőle a németnek.
Egyébként részben a szél tett be a két lengyel favoritnak, Stochnak és Kubackinak is, noha Kamil utóbb azért elismerte, hogy vasárnap ő sem volt azért az igazi, míg Kubacki hátproblémákra panaszkodott. Zyła azért az 5. helyével valamelyest megmentette a hazai csapat becsületét.
Másoknak persze inkább lehetőség volt a vasárnapi verseny, amivel többen éltek is. A sort mindenképp Anze Lanisekkel kell kezdenünk, aki az első sorozatban (136 m) ugyan nem ugrott ki annyira a világból mint Eisenbichler (137,5 m) és Daniel Huber (138,5 m), viszont velük ellentétben csinált egy rendes telemarkot, ezzel elsőként várhatta a folytatást, végül a második körben nem volt ennyi szerencséje a körülményekkel, de így is befért hatodiknak. Mackenzie Boyd-Clowes viszont élete legjobb eredményét állította be a 9. hellyel, és remek napot zárt az észt Artti Aigro is, végülis a legutóbbi néhány év összetett győzteseinek: Kraftnak, Stochnak, Ryoyu Kobayashinak és Peter Prevcnak a skalpját is begyűjtötte.
Ami a pontversenyt illeti, egy forduló után természetesen az állás a vasárnapi eredményt tükrözi, ami nyilvánvalóan csak egy pillanatkép – és a korábbi évek tapasztalat szerint nem is feltétlen a szezonra legjellemzőbb – az erőviszonyokról. Egy-két hétvégét még adnunk kell a srácoknak ahhoz, hogy kirajzolódhassanak az idei összetett-csata körvonalai.
Említést érdemel a verseny körítése is, ami a korábbiakhoz képest több újdonságot is hozott. Amit előre tudtunk, hogy a járvány miatt a stadionban nem lehetnek nézők, de azért ezt a lezárást elég furcsán adták elő a lengyelek. Aki látott akárcsak egy versenyt is Wisłan, az tudja, hogy itt a kerítésen kívüli versenynézésnek (nevezzük potyázásnak?) is nagy hagyománya van, a hétvége előtt felvett podcastünkben mi is említettük, mint várható hatását a zárt kapus versenynek (ezzel legalább erről az egy jóslatunkról elmondhatjuk, hogy jól öregedett). Már csak azért is, mert a sánc melletti fenyőerdőből alkalmasint még jobb szögből is lehet követni az ugrásokat, mint a sánc aljában levő szektorokból. Persze itt kinek-kinek lehet más a preferenciája, én igazán mindig is a zsűritorony alól szerettem versenyt nézni.
Mindenesetre, így hogy a “fenyőerdő szektort” megtűrték a helyiek, elég furcsán mutatott mellette az üres nézőtér, már csak azért is mert ha a kerítések melletti fanatikusok (avagy ahogy Dominik Formela, a skijumping.pl újságírója írta, “véletlenül” arra tévedő erdei gombaszedők), akik járvány ide vagy oda, nem bírták élő síugrás nélkül a stadionban lettek volna, akkor lehetett volna figyelni mondjuk a távolságtartásra, maszkviselésre, egyszóval ott legalább kontrollált körülmények lettek volna. Egyébként igazán nem szeretnék a szükségesnél jobban belemászni a covid témába, de azt azért megjegyzem, hogy a síugróversenyek azért elég rosszul jöttek ki a sporteseményekre fűnyíróelv-szerűen bevezetett korlátozásokból, hiszen sportesemény mondjuk egy kézilabdameccs is zárt térben, meg a síugrás is a szabad levegőn, nyilvánvaló hogy a kettő nem ugyanolyan kockázatot jelent. Persze a stadionbezárás a lengyeleknél is nyilván politikai döntés volt, itt lehettek olyan szempontok is (pl. a társadalomnak szóló üzenet közvetítése) ahonnan nézve nem jött volna ki jól, ha a járvány csúcsán a nulla helyett mondanak egy másik számot, amit még biztonságosnak ítélnek a nézőtéren.
A közvetítésben újdonságot jelentett az eredményközlő grafika, noha igazából egyelőre inkább tűnik ez egy re-desingnak, hiszen lényegében ugyanazt az információt láttuk képernyőn mint eddig, csak egy más kinézetben (egyébként a Raw Air változata nekem jobban bejön). Emellett immár láthattunk verseny közben is előre felvett mini üzeneteket az ugróktól. Érzésem szerint ezeknek egyelőre még nem sikerült megtalálni az ideális helyét a közvetítésben, nem mindig jött ki jól, hogy megtörték vele az adott ugrássorozatot.
Az első hétvégén tehát túl vagyunk, következik Ruka, ami a “FIS-utazási iroda” nagy körutazásának első állomása lesz, hiszen a csapatok többsége a szövetség által biztosított chartergéppel repül majd Finnországba, majd onnan tovább Nizhny Tagliba, végül Planicára. Kivéve persze a lengyeleket, akik egy vadregényes road trip keretében veszik célba a naptár legészakibb versenyhelyszínét. A tél egyébként a hírek szerint oda már megérkezett, így ha minden igaz, havas táj várja a mezőnyt a második fordulóban.
Síparadicsom Blog 
“Panoráma a fenyőerdő szektorból – wisłai jegyzetek a rajtlista másik oldalára” bejegyzéshez egy hozzászólás