Félidő – zakopanei jegyzetek a rajtlista másik oldalára

A tervezett versenyeket tekintve feléhez érkezett az idei síugró világkupa a férfiaknál, így a zakopanei hétvége mellett talán érdemes egy kicsit messzebbről ránézve is értékelni a szezon eddigi részét, valamint szó esik a jövő héten folytatódó női VK-sorozatról is – Véleményrovatunk zakopanei része következik.

Apropó “messzebbről nézve” – ennél messzebb, mint ahogy az idei szezonban kénytelenek vagyunk nézni a versenyeket nagyon nem is lehetne, hiszen a szezon eddigi része, és az ezután következő jónéhány verseny is biztosan szurkolók nélkül zajlik majd a helyszínen. Legalábbis hivatalosan, hiszen a lengyeleknél azért úgy tűnik, mindig van kiskapu, lásd a wisłai fenyőerdő szektort novemberben, és bár a tévések érthető okokból igyekeztek nem nagyon mutatni őket, a sánccal szemközti étterem/büfé is igen jó forgalmat csinálhatott ezen a hétvégén, persze már a kerítésen kívül.

A stadionban viszont ezeknek a “véletlenül arra tévedt” forraltsörözők hangja nem nagyon hallatszott be, így hát a hangulat itt is elég lapos volt, főleg ahhoz a showhoz képest, amit a lengyelek ebből a hétvégéből egyébként csinálnak. Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy kinek melyik a kedvenc VK-helyszíne, elvégre nem csak ez az egy szempont létezik, de hogy a lengyel szervezők (és persze a szurkolók) teszik messze a legtöbbet hangulatilag hozzá ahhoz, amit egy verseny önmagában nyújtani tud, DJ-vel, fényjátékkal, szurkolói élőképekkel, ahhoz kétség sem fér. Nem véletlenül exportálják is most már egy-két helyszínre a tudományukat a helyi hangulatfelelősök. Szóval ezért, na meg mert az elmúlt években ezt legtöbbször élőben volt szerencsém látni, nekem talán itt volt eddig a legnagyobb a kontraszt az üres stadion és aközött amit megszoktunk.

Tömött lelátók, fanatikus szurkolók, persze nem az idei évből…

Zakopane egyébként egy érdekes sánc, érdekes időjárással, és főleg ha az erdő felől fúj a szél, a fák által megkavart levegő tud furcsa dolgokat csinálni, amihez ezúttal még hozzájött a szakadó hóesés is mint azt a szombati csapatversenyen láttuk. Amit, akárcsak Wisłan, ismét az osztrákok nyertek, ami ha úgy vesszük a VK-ban 100%-os teljesítmény (a sírepülő vébé ugye itt nem számít) Andreas Widhölzl együttesétől. Ki gondolta volta mindezt azok után, hogy egy héttel ezelőtt Titisee-Neustadtban még a lengyel és a norvég csapat tartott látványos erődemonstrációt, ráadásul Stefan Kraft ezen a hétvégén pihent.

Persze azért főleg a lengyelek egy kicsit a szerencsét is okolhatják, hogy nem nyertek, elvégre ha minden simán ment volna időjárás szempontból, talán nem ront akkorát Andrzej Stękała a második ugrásánál, hogy a majdnem harmincpontos előnyüket lenullázza. Kicsit arra emlékeztetett a dolog, ahogy 2013-ban, az itteni első csapatversenyen jártak a házigazdák, amikor is (tegyük hozzá, a mainál jóval nagyobb szenzációt keltve) simán verték a gyengélkedő esélyeseket, mígnem Krzysztof Miętus nagyjából egy hasonló ugrással el nem passzolta a győzelmet. Akkor egyébként a szlovénok örülhettek. Olyan szempontból viszont ez a történet pozitívabb véget ért, hogy vasárnap az egyéniben Stękała ötödikként végzett, ami pályafutása legjobbja, bár lehet, hogy hazai sáncon ő a dobogóról álmodott.

Ami viszont ennek a vasárnapi versenynek az igazi érdekessége volt, hogy mennyire nem úgymond a “favoritokról” szólt, még ha éppen Marius Lindvik vagy Anze Lanisek azért letették már a névjegyüket az idei szezonban (is), mégsem biztos, hogy előzetesen nagy összeget tettünk volna rá, hogy itt ők vívnak majd a győzelemért, meg Robert Johansson, miközben a VK-pontverseny első öt helyezettjének ezúttal köze nem volt a dobogós helyeken zajló küzdelemhez (igaz Piotr Zyłat kizárása miatt nem láthattuk). Ami egyébként, így az élmúlt éveket visszanézve, nem feltétlen újdonság Zakopaneban.

Azon túlmenően, hogy kinek éppen mennyire fekszik a Wielka Krokiew, ennek lehet egy a verseny szezonbeli helyére visszavezethető oka is, hiszen a lengyel verseny helye a naptárban többé-kevésbé állandó január közepén-végén. Azaz néhány héttel a Négysáncverseny után, de még jó messze a rendszerint február végén esedékes aktuális nagy világversenytől (vébé vagy olimpia). Ez pedig azt jelenti, hogy azok a versenyzők, akik mondjuk a turnén vagy előtte csúcsformában voltak itt törvényszerűen kicsit kevésbé élesek, mint ahogy például egy íjat sem lehet sokáig ugyanazzal az erővel kifeszítve tartani. Az ember egy idő után legalább egy kicsit elfárad, síugrás esetében nem feltétlenül csak fizikálisan, hanem mentálisan is. A mai mezőny viszont annyira szoros, és annyira sok a jó technikával ugró versenyző, hogy ha valaki nem száz, hanem mondjuk csak kilencven százalékos, az nem elég általában a dobogóra sem.

Persze vannak kivételek, az elmúlt években például a leginkább Peter Prevc vagy Ryoyu Kobayashi, akik annyival el tudnak ugrani a többiektől, hogy a formaingadozással együtt is rendre komolyabb hullámvölgy nélkül ott vannak ha nem is az élen, de a dobogó könyékén. Az ilyenekből lesznek az igazán nagy sorozatok, Prevc esetén pedig szezonbeli győzelmi és pontrekord is. De például Zakopanéban egyikük sem tudott 2016-ban, illetve ’19-ben nyerni és egészen 2009-ig kell visszamennünk a verseny történetében ha olyan győztest szeretnénk találni, aki utána az összetettet is megnyerte. Az “elkövetőt” egyébként Gregor Schlierenzauernek hívták. Az sem véletlen egyébként talán, hogy pont a szezont visszafogottan kezdő Lindvik tudott az esélyesek botlásából profitálni, hiszen ő például a sírepülő vébét azért hagyta ki, mert még nem érezte magát eléggé felkészültnek, míg a négysáncon talán már összejöhetett volna egy jó eredmény, de ebben begyulladó bölcsességfoga megakadályozta, így eddig nem volt lehetősége igazán kifutnia magát.

Ilyen szempontból is érdekes lesz majd, amikor februárban a kínai hétvége pótlásaként ismét visszatér ide a mezőny, persze addigra a jelenleg éppen félidejéhez érkezett világkupa kimenetelével kapcsolatban is okosabbak leszünk. A “félidő” persze csak úgy igaz, ha Barcarozsnyón és Norvégiában sem lesznek törlések, mint az a hétvégén felröppent, az előjelek legalábbis ezekkel a versenyekkel kapcsolatban nem jók, de legyünk egyelőre optimisták.

Mindenesetre így papíron 14 versennyel a vége előtt Halvor Egner Granerud kereken 240 pontos előnye igencsak kényelmes Markus Eisenbichlerrel szemben, noha Zakopaneban kicsit csökkent köztük a különbség, de ez a meccse egyelőre a norvég kezében van. A harmadik helyen álló Kamil Stoch ugyan egy kicsit szintén faragni tudott a hétvégén, de így is 310 pontra van a norvégtól, ilyen távolságból legalábbis a négysáncon látott lendülettel kellene gyűjtenie e győzelmeket a lengyelnek ha nyerni akar, a dobogó viszont egyelőre kinéz neki összetettben. A nagy kérdés persze most mindenképpen az, hogy a hétvégi kisebb megtorpanás után ki tud a leghamarabb és a leginkább ismét visszatérni a csúcsformájához, és ha mondjuk Eisenbichler vagy Stoch egy-két hétvégével előbb ébred mint a norvég, akkor hamar szoros lehet ez a most kicsit megmerevedni látszó verseny. Az viszont mindennel együtt igencsak meglepő lenne, ha hármukon kívül bárkinek lenne még reális esélye a nagy kristálygömbre, elvégre a negyedik Dawid Kubacki már 467 ponttal van lemaradva, az egyszerűen sok.


Igen furcsa kettősség, hogy miközben a férfiaknál félidei mérleget készítünk, a női VK-ban mindössze a második fordulóra készülhetünk a jövő hétvégén Ljubnoban, ahol a decemberi ramsaui tulajdonképpen eredetileg nem is tervezett verseny után végre tényleg elkezdődhet a szezon. Már olyan értelemben, hogy az elkövetkező hetekben tényleg láthatunk majd rendszeresen is versenyeket. Persze ha igazak a fentebb már említett aggályok a rozsnyói versenyek és a Raw Air körül, akkor a helyzet megint csak nem néz ki túl jól, hiszen mindkettő része lenne a női programnak is, ami már nem igazán bírna el további törléseket úgy, hogy még teljesértékű szezonról beszélhessünk.

Az elmúlt hetekben elég sok kritika érte a FIS-t amiatt, hogy nem tudta megoldani a kieső női versenyek pótlását. Eddig ugyebár elmaradt, illetve el fog maradni Lillehammer, Sapporo, Zao és Zhangjiakou, összesen kilenc verseny (nyolc egyéni, egy csapat), pótlásként pedig mindössze hármat sikerült beiktatni: Ramsaut, illetve egy-egy extra fordulót Hinzenbachban és Barcarozsnyón, utóbbi ugye éppen lóg a levegőben…

A nemzetközi szövetség ugyan a versenyszervezőkre mutogat, mondván nincs érdeklődő, aki megrendezné ezeket a versenyeket, jóllehet ebben azért egy kis csúsztatás is van, hiszen a rendezés anyagi peremfeltételeit alapvetően a FIS szabja meg. A dolog első ránézésre elég nagylelkűen néz ki, ugyanis leszámítva azt az összeget, amit a VK-sorozat főszponzora(i) közvetlenül a FIS-nek fizet(nek), alapvetően a versennyel kapcsolatos csaknem összes bevétel a szervezőké, amiből aztán állják a rendezési költségeket és kifizetik a pénzdíjakat. Normál esetben ezt nyilván lehet is nyereséggel csinálni, viszont ez a modell azt is jelenti, hogy most a járvány miatt kieső, a helyszíni nézőktől származó bevétel vesztesége is a rendezőket terheli, amit még a férfi VK esetén is megéreznek, főleg az olyan helyszínek, ahol rendszerint többtízezres közönséggel futnak a versenyek. Ráadásul a női VK esetén ezeket más, mondjuk a tévés piacon, a kisebb elérés miatt jóval nehezebb pótolni.

A kör ráadásul ördögi, hiszen, ha nincs verseny, nincs néző, ha nincs elég szurkoló, nem lesz például szponzor, ha nincs szponzor, akkor végső soron nem lesz, aki állja a versenyek költségeit és így tovább… Viszont ha valakitől, akkor éppen a FIS-től elvárható lenne, hogy ilyen nehéz időkben amennyire lehet, a hóna alá nyúljon a nehezebb helyzetben levő szakágaknak, akár úgy is, hogy befektetés jelleggel a jövedelmezőbb szakágak bevételéből kicsit megtámogatja mondjuk a női síugrást. Mert hát ha ők nem, akkor ugyan ki!? Meg lehetett volna például úgy egyezni mondjuk a férfi VK-ra beugró helyszínekkel (tágabban értelmezve a rendező ország szövetségével), ahol a hírek szerint volt több jelentkező is, hogy akkor kapnak versenyt, ha visznek egy-egy női hétvégét is.

Ettől függetlenül a jövő hétvégén azért biztosan látatjuk a lányokat, és persze ami nekünk külön fontos, Vörös Virágot is, aki a felkészülési időszakban tudott ezen a sáncon ugrani, jobban pedig talán csak akkor lenne otthon, ha Planicán lenne VK-forduló. Egyébként ha épp nincs vírus, akkor a ljubnói hangulat kicsit tényleg Planicára emlékeztet, bár persze a sánc maga sokkal kisebb. Viszont nincs messze Magyarországtól, úgyhogy ideális terep arra, hogy egyszer összejöjjön itt akár egy egész “magyar szektor”. Mi mással is zárhatnám az írást ezek után, mint hogy a hétvégén Hajrá Virág!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s