Némi éllel mondhatnám, hogy ez a mostani írás arról szól majd, hogyan ne nevezzünk el egy tornát, ha nem akarjuk, hogy viccesen nézzen ki a dolog, ha véletlenül törölni kell egy-két tervezett sorozatot (hello Planica 7), de igazából nem ez lesz most fókuszban, hanem sokkal inkább a szél, és hogy mi a gond a mostani szélkompenzációs rendszerrel az olyan versenyeken, mint amit vasárnap láttunk Willingenben, és hogy mit lehetne a mostani gyakorlaton esetleg javítani.
A vasárnapi férfi VK verseny Willingnben egyelőre nagyjából olyan vitán felül vezet a legszelesebb verseny címéért folytatott képzeletbeli küzdelemben, mint Halvor Egner Granerud az összetett pontversenyben. Rutinos síugrás-nézők persze az idők folyamán hozzászoktak az ilyesmihez, hiszen egy-két ilyen verseny már csak valószínűségi alapon is belefér a szezonba. Ettől függetlenül, miután ez a vasárnapi verseny (és egy kicsit amúgy a szombati is) amolyan állatorvosi ló a szelet illetően, jó alkalom arra, hogy egy kicsit közelebbről is megnézzük, hogy mégis hogy jön össze az, hogy miközben elvileg van egy a szél hatását nagyjából kiegyenlíteni hivatott rendszer a versenyeken, itt mégis, mintha a kompenzációnak semmi (vagy legalábbis kevés) köze nem lett volna a valódi szélértékekhez. Hogy messzebbre ne menjünk, Granerud a vasárnapi győztes, mindenkinél hosszabb ugrására 10,6 pluszpontot kapott, ami alapján azt mondhatnánk nehéz körülmények között ugrott. Ami szöges ellentétben áll azzal, amit láttunk, meg amit maga az érintett is nyilatkozott a verseny utáni interjúban. Joggal merül fel a kérdés, hogy akkor most ezt így hogy…!?
Érdemes talán azzal kezdeni, hogy hogyan működik a szélmérés. Erről néhány éve részletesebben is írtam, az abban a cikkben szereplő dolgok többé-kevésbé ma is megállják a helyüket, így most elsősorban azokat a részeit emelem csak ki a folyamatnak, ami a problémákat okozhatja. VK-versenyeken a sáncon egyszerre 7 (sírepülő sáncon 10) mérési ponton látunk pillanatnyi szélértékeket, azt az összevont szélértéket, ami alapján a kompenzáció-számítás történik ezek súlyozott átlagaként számolják ki. Fontos azonban megjegyezni, hogy nem az abszolút szélérték számít, hanem csak a röppálya irányú, azaz a szembe-vagy hátszél összetevő, az oldalszél hatását nem veszik egyáltalán figyelembe, holott ez is tudja adott esetben befolyásolni az ugrókat.
Ez a számítási mód már önmagában elég lenne ahhoz, hogy olyan esetben, amikor kavargó szél van, pontosabban, olyan oldalszél (mint most), aminek hol a szembe, hol a hátszél komponense erősebb összezavarja az összképet, ám a helyzet valójában még ennél is tud trükkösebb lenni, ugyanis a szélértékeket nem csak térben, hanem időben is átlagolják. Tudniillik mindegyik mérési pont egy 5 másodperces ablakon belül aktív, miközben az ugró ugyebár adott helyen csak egy pillanatig tartózkodik. Ráadásul egyébként nem is ott, ahol az anemométerek (így hívják a szélsebesség-mérőt) vannak, a sánc mellett, hanem jó esetben valahol középen, az érkezőlejtő felett. Így aztán erősen változó szélirány esetén alkalmasint előfordulhat az is, hogy a versenyző mondjuk ténylegesen hátszélben repül, de az összegzésből mégis mondjuk egy szembeszeles érték jön ki, amire még mínuszpontot is kap. Vagy fordítva, mint a fentebb említett Granerud-féle ugrásnál.
Ehhez aztán hozzá jön még az is, hogy a szélkompenzáció valójában alulkompenzál, vagyis kevesebb plusz, illetve mínuszpont jár a versenyzőknek a szél tényleges hatásánál (egy tanulmány szerint például a szembeszélre 48%-al, a hátszélre 22%-al nagyobb levonást, illetve pluszpontot kellene adni, ha teljesen ki szeretnénk egyenlíteni a feltételeket). Ebben egyébként valószínűleg van némi tudatosság is, elvégre azzal hogy így van, a rendszer valamit a sportág régi hagyományából őriz meg, ahol a szembeszél mindig is előny volt, és inkább kedveznek még mindig annak az ugrónak, aki szerencsésebb körülmények között, nagyobbat, illetve látványosabbat ugrik.
Hogy aztán mit lehetne ezzel kezdeni? Az biztos, hogy a szélmérés jelenlegi, ismert és többször kimutatott anomáliáit legalábbis mindenképpen jó lenne valahogy rendbe rakni, elvégre azon még lehet elvi vitát folytatni, hogy mennyit kompnezáljunk extra pontokkal a külső körülmények hatásából, az viszont nincs rendjén, ha a dolog az összesített szélérték-számításnál elvérzik. Arra kellene tehát megoldást találni, hogy a széladatokat ne csak néhány helyen, és úgy nagyjából akkor mérjék, amikor az ugró éppen arra repül, hanem valós időben, lehetőleg a repülés teljes szakasza alatt. Hogy ez kicsit sci-finek hangzik? Nos azért nem egészen (nem is nekem jutott ez így ebben a formában először eszembe, egy-két éve például Dawid Kubacki, akiről tudvalevő, hogy a szabadidejében is a repülés megszállottja is éppen ezt az ötletet dobta be) ugyanis a repülésben (repülőgépen) erre használják az ún. Pitot-csövet, amivel a torlónyomásból meg lehet állapítani a levegőhöz viszonyított sebességet. Nekünk pedig ugye pont ez kellene. Pontosabban valahogy meg kellene még hozzá mondani a versenyző abszolút sebességét, és aztán venni a kettő különbségét, de ezt egy a sáncra telepített kamerarendszerrel könnyedén össze lehetne hozni. Az már persze más kérdés, hogy egy ilyen eszköz hol férne el úgy, hogy ne legyen mondjuk egy bukásnál sérülésveszélyes, meg ki gyártaná és ellenőrizné, és főleg ki fizetné ki az ilyen “okos” léceket vagy sisakokat, de elméletben így közelebb lehetne menni ahhoz, ami valóban történik a levegőben a mostani nagyjából két lépés távolság helyett. A dolog fapadosabb verziója persze lehetne az is, hogy a mostaninál több helyen mérnek, és jobban belövik, hogy a versenyző mikor ért az adott szélmérési ponthoz. Ezt azért különösebb innováció nélkül is meg lehetne valósítani.
Az ilyen “aktív” megoldásokon kívül persze elméletben az is segíthetne, ha a felszerelésre vonatkozó szabályokat úgy tudnák módosítani (ha úgy tetszik, az ugrók aerodinamikáját kicsit lebutítani), hogy a technika kevésbé legyen érzékeny a szélre, az utóbbi időben ugyanis inkább egy ellentétes irányú folyamatnak lehettünk szemtanúi.
Érdemes egyébként megtárgyalni egy másik oldalát is ennek a versenynek, nevezetesen, hogy miután látni lehetett, hogy a körülmények nem alkalmasak arra, hogy reális verseny legyen vajon mégis miért döntött úgy a zsűri, hogy egyetlen sorozatot legalább megrendeznek. És ha már így volt, akkor miért nem lett belőle kettő, ami papíron legalább kiegyenlíthetett volna valamennyit a szerencsefaktorból (már annál, aki bejutott a 30-ba persze). Ez utóbbira persze könnyű a válasz (részben azért is mert hallottuk a Sandro Pertile és Borek Sedlak közötti rádióbeszélgetést), mivel az első sorozat is két órába telt, nem volt meglepő, hogy nem vállalkoztak egy újabb maratoni küzdelemre az elemekkel, de felmerül a kérdés, hogy az első sorozat esetében mégis miért volt más a helyzet? Nos a válasz, valahol az üzletnél, és főleg a tévés szerződésekben keresendő ilyenkor, amikben gyaníthatóan más összeg szerepel egy megrendezett, mint egy félbeszakadt vagy törölt verseny esetén. Ez ráadásul most, hogy a versenyszervezők bevételeinek egyik lábát, a helyszíni jegyeladást a járványhelyzet kilőtte, még inkább fontosabb szemponttá vált. Márpedig az egy sorozat már papíron teljes értékű versenynek számít, ki lehetett osztani érte a pontokat és a győztesek is megkaphatták a díjakat. Nem mellesleg a willingeni hatos torna is legalább négyes lett, hármas helyett.
Bár az embernek volt egy olyan érzése, hogy akárhány sorozatot rendezzenek is, ez a hétvége és a két verseny egyértelműen Granerudé lesz, aki így kicsit túl a szezon felénél második csúcsformáját kezdni elérni, ezen a hétvégén pedig gyakorlatilag külön ligában játszott. A két willingeni sikerrel összesen már 8 győzelemnél tart a szezonban. Lehetne ez 9 is, ha nem esik el Lahtiban (habár a norvég ott egy nyilatkozatban nekiment a pontozóbíróknak, mondván túl szigorúak voltak a bukásánál, szerintem ez nincs így, de hagyjuk most meg a szabályoknak ezt a részét egy másik posztra, alighanem lesz még rá apropó). Mindenesetre Granerud így, 8 győzelemmel is norvég férfi csúcstartó. (Roar Ljøkelsøy 7-ig jutott 2003/04-ben – érdekesség, ő ezzel csak második lett összetettben – Maren Lundbynek viszont 12 jött össze a 2018/19-es idényben, az még egy kicsit odébb van.) Ezzel egyébként a pontversenyben is 300 pont fölé nőtt Granerud előnye Markus Eisenbichlerrel szemben, és bár ez a sportág mutatott már nem egy nagyobb csodát, nagyobb összeggel jelen állás szerint nem érdemes a norvég összetett-győzelme ellen fogadni.
Síparadicsom Blog 