Lehet a “világvége” alatt síugrást nézni? – Ilyen volt a Raw Air – 2. rész

Napok óta az jár a fejemben a gondolat (és hát hol sütném el, ha nem itt), főleg mióta nagyon úgy néz ki, hogy a koronavírusjárvány lesz a mi kis 21. századi apokalipszisünk, hogy hát sosem gondoltam volna, hogy a “világvége” úgy néz majd ki, hogy majd síugrást lehet közben nézni. Legalábbis ezt gondoltam nagyjából csütörtökig. Az alábbiakban élménybeszámolónk második felét olvashatjátok (legalábbis annak indult), avagy ilyen volt (illetve nem volt) a Raw Air, egy másik szemszögből. Figyelem, szubjektív tartalom következik!

A terv az volt, hogy míg Realniku az oslói és a lillehammeri versenyt célozta meg (az ő szemszögéből itt olvashattok az eseményekről), én eredetileg a két hétvégit, vagyis a közös holmenkolleni kirándulás után én a vikersundi fináléra mentem volna. Ez azt jelenti, hogy papírforma szerint amikor ezeket a sorokat gépelem, éppen a bőröndöm összecsomagolásával kellene nagyjából foglalkoznom, miközben bőszen lehetne találgatni, hogy vajon hogy zárul a szezon. Mindebből persze az elmúlt napok eseményeinek köszönhetően semmi nem lett, de hát mit lehetett ebből sejteni még egy héttel ezelőtt, gondolta-e volna bárki, hogy ennyi idő alatt így elfajul a helyzet!? A verseny előtti napokban ugyanis még úgy tűnt, hogy minden rendben van, vagy legalábbis Norvégiában az illetékesek urai a helyzetnek, aztán csütörtökön jött a bejelentés, hogy nézők nélkül rendezik meg a sífesztivált a Holmenkollenen.

Nézők nélkül is gyönyörű…
Hát de nem?

Mivel az oslói városvezetők indoklása kellően zavaros volt, igazából hitte is az ember meg nem is, hogy itt komoly gond van. Főleg, hogy ekkor még úgy volt, hogy csak az oslói versenyre szól a “zárt kapu” és a többi fordulóra kinyitják majd a stadionokat. Mindenesetre bár nagyon a háttérben már talán ott volt az aggodalom is, ez a hétvége még, ha nézők nélkül is, de alapvetően normális mederben zajlott.

A Holmenkollen egyébként – nem titok – mind közül a kedvenc helyszínem, egy olyan sánc, ami még így, szurkolók nélkül is gyönyörű, még ha maga a verseny így kicsit veszített is a szokásos fényéből és a hangulat is inkább emlékeztetett edzésre, mint versenyre. Egyébként voltak olyanok, akik fütyülve a hatóságok ekkor még inkább csak kérésére, mint utasítására, hogy ha lehet, mindenki maradjon inkább otthon, csak azért is felmentek a sánc környéki erdőbe megnézni a sífutóversenyt – khm, a fedősztorija legalábbis tényleg ez az ott zajló bulinak – és egyik nap a sáncra menet sikerült is belebotlani a metrón egy hordozható hangszóróval felszerelkezett társaságba, akik dobhártyaszaggató hangerővel játszottak valami norvég, gengszter rapre emlékeztető (vajon van ilyen műfaj egyáltalán?) zenét. A playlist címét sajnos vagy sem, nem tudom, így akit érdekel a helyi srácok zenei ízlése, javaslom látogassa meg maga is a Holmenkollent versenyidőben. Mindenesetre így nyomokban még a szokásos hangulat is megvolt.

Norvég öröm a csapatverseny végén – ez a hétvége még azért inkább a sportról szólt.

Ami viszont egyáltalán nem volt szokásos, hogy a hétvége fő attrakciója ezúttal inkább a női verseny volt, hiszen Vörös Virágot először láthattuk közelről a VK-ban szerepelni. Virággal és edzőjével Vasja Bajccal sikerült is egyébként többször beszélni a hétvége során, a velük készült interjúinkat olvashattátok is, ami nem jelenti azt, hogy minden tekintetben szerencsénk lett volna velük, ugyanis a szervezők egy váratlan húzással már a férfi csapatverseny eredményhirdetése alatt elindították a lányok edzését, így majdnem le is maradtunk róla, ahogy Virág először kipróbálja a sáncot. Azért csak majdnem, mert miután észrevettük, hogy az előugrók helyett már a lányok jönnek úgy az 5-ös rajstzám környékén (Virág ugye a 7-es volt) egyikünk otthagyta a még zajló eredményhirdetést és elrohant fel a sáncra. (llletve, erről talán leránthatjuk a leplet, hogy én voltam az aki ezek után egy nagy sprinttel, nem egészen a jó előre betervezett helyen, de elértem a 100 méteres vonal közelében landoló Virágot).

Vörös Virág a Holmenkollenen

Szóval a fotózáshoz lehettek volna ideálisabbak is a feltételek, de ekkor még vigasztalt a gondolat, hogy másnap úgyis lesz még egy esélyem elkapni Virág ugrását a versenyen, gondoltam, hogy akkor majd jobban résen leszek. Hanem sajnos bejött, amivel az előző nap az időjósok riogattak, és amellett, hogy a sáncon amolyan igazi “tejköd” volt (ez még önmagában nem biztos, hogy ellehetetlenítette volna a versenyt) a szél és az eső is nehezítette a szervezők dolgát, így végül nem láttunk ugrást ezen a napon. Így aztán vasárnap igazából két jelentősebb esemény volt a Holmenkollenen, az egyik a “femmila” azaz a legendás 50 km-es sífutóverseny (az orosz Alexander Bolshunov nyerte), ami méltán érdemli ki a “ha csak egy sífutóversenyt nézel meg az évben, akkor ez legyen az” címet (főleg, hogy nagy világverseny nem volt idén), ami még akkor is igaz, ha helyenként akkora volt a köd, hogy a pálya mellől sokszor csak sziluetteket lehetett látni, ha egyáltalán.

Egy jellemző kép vasárnapról a ködbe burkolózó sánccal.

A másik meg a szervezők elkeseredett küzdelme annak érdekében, hogy az esőzés miatt az ellenlejtő aljában összegyűlt kisebb tavacskát megszüntessék, enélkül ugyanis akkor sem lehetett volna versenyezni, ha történetesen alábbhagy a szél, mint ahogy ez valamelyest meg is történt estefelé, mire a lányok versenyére került volna sor. Hiába mondta reménykedve még jó 2 órával a “vég” előtt Miran Tepes (aki manapság a női versenyeken “szélmester”, azaz helyettes versenyigazgató), hogy az előrejelzések szerint este jobb idő lesz, az érkezőlejtő vége menthetetlennek bizonyult. Amit egyébként a résztvevők többé kevésbé már jó előre tudtak, vagy legalábbis sejtettek, de hát a zsűri, mint oly sokszor, megpróbálkozott a halogatással mielőtt kimondták a végső ítéletet a versenyek felett. Lehetséges megoldásként egyébként azt találták ki, hogy a lejtő aljában ástak keresztbe egy árkot, amiben megpróbálták elvezetni a vizet, ám nem jártak igazán sikerrel, hiába lapátolt lényegében a helyi rendezők csapata mellett a teljes zsűri is.

– Hát Miran, ebből nem lesz verseny – gondolhatta a női versenyigazgató, Chika Yoshida

Ezzel a tizedik év síugróversenyre járás után elkönyvelhettem az első törölt versenyemet (a nőivel együtt mindjárt kettőt is), amit így lassan egy héttel később visszatekintve fura kimondani, de már-már visszasír az ember, elvégre a szél meg az eső miatt már láttunk rengeteg ilyet, mondhatnám úgy is, hogy nem egy rendkívüli esemény, így hát napirendre térni is könnyebb volt felette, mondván, hogy ennyi verseny után örökké nem lehetett szerencsém. Főleg, hogy az elmúlt napok eseményei az egészet kicsit más kontextusba helyezték.

És akkor jött a dráma. Na még nem Trondheim, csak a mi magyar drámánk Lillehammerben. Hiába latolgattuk reménykedve az esélyeket Vörös Virággal és Vasja Bajccal is a második állomás előtt, ahol Virág – ellentétben a Holmenkollennel -már rendelkezett némi helyismerettel, végül egy ugrás jutott csak neki, ugyanis a szinte már-már irreális körülmények között (2-3 m/s-os hátszél volt) rendezett első edzésen megbillent a levegőben és elesett. Mindezt ugye én már itthonról követtem, ám ettől nem volt kevésbé mellbevágó értesülni a hírekről. Azóta pedig sajnos már azt is tudjuk, hogy Virág elszakította a keresztszalagját, így műtét, majd hosszabb kihagyás vár rá.

Volt egyébként több nagy bukás is a napokban, elesett és megsérült Jacqueline Seifriedsberger majd Trondheimben Stephan Leyhe is, illetve Nika Kriznarnak is volt egy furcsa balesete, miután a kifutó végében szerencsétlenül találkozott az egyik reklámtáblával (ő egyébként viszonylag megúszta az esetet, tudta folytatni a versenyt). Mindez persze lehet véletlen is, de az embernek óhatatlanul is az volt az érzése, hogy mintha a háttérben növekvő aggodalom valahogy beszűrődne a sáncra is. Pedig külsőleg ez még egy normális verseny volt és annak indult Trondheim is, még ha a közönséget végül itt sem engedték be a lelátókra. Hanem aztán valamikor úgy szerda délután magasságában kezdtek elszabadulni a dolgok, már ami a vírus terjedését illeti, hiszen egyre magasabb számok láttak napvilágot a regisztrált norvég esetekről. Csütörtök reggel pedig, amikor rutinszerűen megnéztem az aktuális híreket, a kint dolgozó újságírók twitter üzeneteiből már némi pánik is érződött.

A Vikersundbakken, ahová idén már nem jutott el a mezőny…

A FIS mindenesetre csütörtök délelőtt összehívott egy megbeszélést a csapatvezetőkkel, ahol az eredeti téma elvileg a planicai vébé sorsa lett volna, de a kialakult helyzetre való tekintettel ekkor már felmerült az is, hogy a Raw Air további versenyeit is törlik. Ekkor még azonban ezt a döntést Walter Hoferék nem vállalták fel, mondván, hogy erről adott esetben a helyi hatóságok dönthetnek, a szervezők vállalták volna a folytatást. Ezért aztán sokan határozatlansággal vádolták a visszavonuló versenyigazgatót, hogy lám, 27 éve még teljhatalmú vezetőként kezdte, most meg nem mert kritikus helyzetben döntést hozni.

Hogy aztán jogosan-e? Az biztos, hogy a kialakult lélektani helyzetben igencsak komoly nyomás volt a törlés irányába, gondoljunk bele, hány más eseményt/versenyt függesztettek fel ekkorra a világban, ám tekintve, hogy a FIS a zsűritagokat nem képzi ki arra, hogy járvány esetén mit célszerű tenni, ebben az esetben a leglogikusabb döntés amit hozhattak, hogy a hatóságokra hagyatkoznak. Beleértve azt is, hogy ha nem tiltják meg nekik, akkor az azt feltételezi, hogy a már bevezetett szigorítások mellett biztonsággal megrendezhető a verseny.

Alighanem Walter Hofer sem ilyen búcsúról álmodott.

Persze ez a fejtegetés hamar okafogyottá vált, ugyanis kora délután a miniszterelnök, Erna Solberg újabb intézkedéscsomagot hozott nyilvánosságra, aminek részeként minden sporteseményt betiltottak Norvégiában, így nem volt miről vitatkozni, véget ért a Raw Air, majd miután gyorsan megérkezett a hír a planicai vébé elhalasztásáról, az évad hivatalosan is lezárult.

Így aztán erre a hétvégére már kedvenc sportágunk nélkül maradtunk, jó másfél héttel előbb, mint annak rendesen eljött volna az ideje. A modern síugrásban példátlan esemény ez, de hát ugyanígy az szinte minden, ami manapság történik, hogy mást ne mondjak, ha lenne verseny sem nagyon lehetne megnézni, hiszen jelen állás szerint a Norvégiába beutazókat vagy visszafordítják, vagy kéthetes karanténba helyezik. Itt tartunk tehát most, és hát valljuk be, mindezek, de főleg a kialakuló káosz majdani következményei mellett egy-két síugróverseny törlése mondhatni másodlagos, bagatell kérdésnek tűnik.

Ha túl leszünk ezen az egészen, azokat úgyis be lehet majd pótolni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s