Családias hangulat, koronavírus és az iskola, ahol az igazgató is üdvözöl – avagy ilyen volt a Raw Air 1. rész

Volt szerencsénk a helyszínen nyomon követni az eseményeket Oslóban és Lillehammerben, ezért úgy gondoltuk, képeink mellett néhány személyes történettel és élménnyel hozzuk kicsit vissza a hirtelenjében törölt Raw Air sorozatot és a síugrást… hogy valamiféleképpen mégis sikerüljön lezárni vagy éppen újra élni legalább az elmúlt napokat.

A csendes Holmenkollen

Az oslói első verseny nap előtt vált biztossá, hogy a koronavírus miatt közönség nélkül rendezik meg a holmenkolleni hétvégét. Egy olyan sáncnál, mint az oslói vagy az innsbrucki, ahol a nézök szinte már úgy érezhetik, hogy az “ölükbe” ugranak a síugrók, ez különösen nagy veszteség. Persze, elsőszámú szempont mindig a versenyzők, a szervezők, a média és a nézők biztonsága és egészsége! De mindenképpen érvágás volt, hogy egy csendes oslói napon kezdődött a Raw Air.

A szervezők az előírásoknak megfelelően felkészültek arra, hogy a lehető leghigiénikusabb körülményeket teremtsék meg, és felhívják mindenki figyelmét azokra a módszerekre, amelyekkel megelőzhető a fertőzés. Így mind a sajtóközpontban, mind a szabad falfelületeken megjelentek a figyelemfelhívó plakátok és kézfertőtlenítők tömkelege fogadta az ajtók előtt az eseményen résztvevőket.

A hangulat egész hétvégén meglehetősen családias volt, szombaton a kerítések mögött meghúzódó kisebb lengyel szurkolótábor próbálta némiképpen hanggal megtölteni a Holmenkollen apró szegleteit, de ez szinte lehetetlen volt. Különösen nem segített az sem, hogy a szervezők egy nagy falat húztak a kerítésen belül, így a rajongók végképp kimaradtak mindenből, ami a rácsokon túl zajlott. A csendet néhány önkéntes és a média képviselői próbálták megtörni, hogy legalább a versenyzők dobogóra hívásakor ne legyen síri csend. A “nagy” bekiabálásokat és “tapsvihart” nagy nevetéssel nyugtázta mindenki, ami csak tovább erősítette a családias hangulatot.

A szervezők viszont nem álltak a helyzet magaslatán, szombaton ugyanis a férfi verseny ceremóniája és a fotózkodás még véget sem ért, a lányok edzése már el is kezdődött. Így történt meg az, hogy míg Constantin Schmid pózolt a fotósoknak, egyikünk a kifutó végéhez szaladt, hogy képet készíthessen Vörös Virágról és majdnem le is maradt róla. A másikunk pedig pár perc múlva nagy fotózások közepette és időérzékét teljesen elveszítve hirtelen hátrafordult és Virággal találta szembe magát, aki a lift felé igyekezett. Végül csak egy sziára és egy “hogy sikerült az első ugrás?”-ra futotta.

Az igazgató és az olimpiai bajnok színre lép

A családias hangulat szinte csak fokozódott a második helyszínen, noha Lillehammerben nem zárt kapuk mellett rendezték meg a versenyeket. Az első napon mindössze néhány ember látogatott ki a sánchoz, a második napon viszont egészen sokan (többnyire lengyelek) jelentek meg, a hangulat így aznap már egészen hasonlított egy “normális” síugró versenyhez.

Médiás szempontból azonban meglepően viccesen kezdődött a hétfői nap. A sánchoz felvezető út hosszú volt, ráadásul Norvégiához képest meglehetősen meleg volt, így az ember örült, mikor a sok meleg ruhában a tűző napsütésben végre felért a 70-80 lépcsőfok tetejére, ami a “press centre”-hez vezetett – ami egyébként egy iskolaépület volt a sánc lábánál megbújva. A folyosón végig haladva egy tanteremben találta magát az ember, ahogy azt kell táblával, padokkal és kényelmetlen székekkel. Semmi sem utalt arra, hogy ez egy sajtóközpont lenne – ellentétben az oslóival, ami minden igényt kielégített és tökéletesen lefedte a “press centre” fogalmát.

Elbizonytalanodva álltunk, majd ahogy kiléptünk az iskola folyosójára az “igazgató”, Walter Hofer maga köszönt ránk, hogy “Hallo”. Egy önkéntes lány végül útbaigazított minket és az NRK kommentátorát, miszerint a sánc másik oldalán található a másik sajtóközpont, “a régi szuvenírbolt helyén”. Nos, az oslóihoz képest méretében eléggé apró “teremben” találtuk magunkat, amely előtt a teraszon melegítettek a versenyzők és haladtak át a felvonó felé.

Hofer úr egyébként rendkívül közvetlen, bármennyire is kimértnek tűnik a tévében, mindenkinek köszön és ha nem éppen elfoglalt, akkor mindenkinek jut egy-egy mosoly is. Miután ő is megtalálta a “normális” sajtóközpontot, egy tévésnek nevetve úgy fogalmazott, hogy “véget ért a sajtóközpont kincskereső játék” és percekig a médiások között töltötte az időt, miközben walkie talkie-ján egyfolytában jött egy-két apró információ az időjárásról és az edzés előtti állapotokról.

Az oslói és lillehammeri napok kétségkívül legszomorúbb pillanata az volt, mikor Vörös Virág bukott… Izgatottan várja az ember, hogy végre újra lássa egyszem lányunkat a sáncon. Fényképezőgép a kézben, elvégre ezt csak illik megörökíteni. Aztán jön a billenés és már is megvan a baj. Virág elesik és a földön marad. Noha nézők alig vannak, tapintható a feszültség. Jönnek a mentősök, a másodpercek óráknak tűnnek, aztán megérkezik a hordágy. Az ember meg csak hitetetlenkedve rázza a fejét az ember, hogy milyen kegyetlen a sors, hogy így szakítja félbe ennek a sportolónak a csodás szezonját.

Lezárásul visszakanyarodnék egy ugyancsak elég személyes történethez. Az események otthonos lefolyásához hozzájárult az a pillanat, amikor kedden a teraszon állva néztem az edzést és a szakadó esőt. Lányos zavaromban próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy Gregor Schlierenzauer 1,5 méterre aktívan melegít mellettem, és igyekeztem profin nem oda figyelni, ám a szívem akkor hagyott ki igazán egy ütemet, amikor hátrafordultam. Ezúttal nem Vörös Virággal, hanem egy mosolygó Simon Ammannal találtam szembe magam, aki a léceit fogva figyelte az eseményeket. Családias hangulat ide vagy oda, és hiába van néhány verseny az ember háta mögött, egy négyszeres olimpiai bajnok láttán még csak megremeg az ember lányának lába, pláne akkor, ha csak egy amatőr bloggerről van szó.

Összességében véve, ha valamire jó volt az (a nyilvánvaló okokon kívül), hogy közönség nélkül rendezték meg az oslói versenyt és Lillehammerben is viszonylag csendes versenyünk volt, akkor az az, hogy megint sikerült ráébredni, hogy a síugrás mennyire ember közeli sportág. Beszélhetünk klasszisokról, sztárokról, de semmiképp nem beszélhetünk maguktól elszállt, “másik bolygón élő celebsportolókról”, akik feljebb valónak érzik magukat a tömegnél. Nyilvánvaló, hogy mivel emberekről van szó, így vannak tulajdonságbeli különbségek, vannak nehezebb esetek, akik duzzognak, elzárkóznak, és vannak könnyebbek, akik a rosszabb napjaikon is nyitottabbak mások felé és szívesen társalognak, adnak autogramokat. Igen, vannak, akiknek akadnak apróbb “sztárallűrjeik”, de semmiképp sem lehet azt mondani, erre a mezőnyre és a síugrás világára, hogy más lenne, mint a közönsége, hogy más lenne, mint a “civilek”. Családias a környezet, az “ellenfelek” egymással beszélgetnek, nevetgélnek, örülnek a csapattársak és más nemzetek sikerének, és ha van rá a lehetőség, beszélgetnek a rajongókkal.

A repülő emberek köztünk járnak.

A lillehammeri második nap galériája

Családias hangulat, koronavírus és az iskola, ahol az igazgató is üdvözöl – avagy ilyen volt a Raw Air 1. rész” bejegyzéshez ozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s