Best of 18/19 – avagy a szezon “legjei”, szerintünk

A szezonösszefoglaló cikksorozatunk végén kicsit saját szemszögből is visszatekintünk az idei évadra és kiosztottuk a saját “díjainkat” a legjobb és legemlékezetesebb pillanatokért.

Az év versenyzője:

adammalysza: Egy ilyen szezon után nehéz lenne mást jelölnöm, mint Ryoyu Kobayashit, aki nem csak berobbant az élmezőnybe, de olyan szintű dominanciát mutatott idén, amit előtte is kevesen. A grand slammel nyert négysánc, a két kristálygömb és a 13 győzelem önmagáért beszél, egyedül az egyéni vb-érem hiányzik ahhoz ebből a gyűjteményből, hogy tényleg tökéletes idényről beszéljünk, bár az sem csak rajta múlt. Kíváncsian várom, hogy vajon mit látunk tőle jövőre…

realniku: Számomra, Kobayashi abszolút mértékben lenyűgöző teljesítménye mellett, Markus Eisenbichler volt a szezon versenyzője. Az utóbbi években mindig látótávolságon belül volt, ám eddig mindössze 4 dobogót szerzett egyéniben. Idén viszont nyolcszor is láthattuk a dobogón, és össze is jött számára az első VK győzelem is. Nem beszélve arról, hogy világbajnok is lett. Viszont, ami miatt nálam kiérdemelte ezt a címet az az, hogy mindezidáig hajlamos volt mindenki úgy emlegetni Eisenbichlert, hogy “csak egysorozatos ugró, két igazán jó ugrást egyszerűen képtelen összehozni”. Szerintem hatalmas lelki erő és összeszedettség kell ahhoz, hogy valaki ne ragadjon ebben benne, ne higgye el ő maga is, hogy csak erre képes és végleg kitörjön ebből a skatulyából, és neki sikerült! Ráadásul a szezonban beletörődhetett volna abba is, hogy ő az örökmásodik Kobayashi mellett, azonban Innsbruckban sikerült neki a dobogó legtetejére állnia.

Az év felfedezettje:

adammalysza: Erős volt a kísértés, hogy ide is Kobayashit mondjam, hiszen a szezon előtt az idei bajnoknak sem voltak igazán jelentős eredményei, ám végül Timi Zajc mellett döntöttem, elismerve azt a teljesítményt, amivel 18 évesen stabilan a legjobbak között volt idén, és végül a top10-ben zárt az összetettben is. Most már egyébként lassan a szlovénok új generációjától (gondolok itt Domen Prevcra is), előbb utóbb kinéz egy erős szezon, amikor akár harcban lehetnek majd csapatban is a győzelmekért, és nem csak sírepülésben.

realniku: Azt kell mondjam ebben a szezonban eléggé el voltunk kényeztetve ebből a szempontból. Hosszas gondolkodás után az én választásom Killian Peierre esett. Nyáron már láthattuk, hogy remekel, viszont én nem gondoltam, hogy télen is hasonló formában tud teljesíteni hosszú időn át és ennyiszer láthatjuk majd a legjobb tíz között. A svájci síugrás egén új üstököst pillanthattunk meg a személyében, csak remélni tudom, hogy nem egynyári fecskéről beszélhetünk esetében, és jövőre még ennél is szebb eredményekkel fog minket elkápráztatni.

Az év csalódása:

adammalysza: Nálam az év csalódása egyértelműen Andreas Wellinger, akit a tavalyi szezon és főleg az olimpiai arany után idén a kristálygömb-várományosok között emlegettünk előzetesen. Ehhez képest azt az egyetlen kuusamoi versenyt leszámítva, ahol második lett nem nagyon tudta átlépni idén a saját árnyékát és eléggé beleszürkült a mezőnybe. Megjegyzem, mintha a red bullos sisak mostanában nem hozna szerencsét a viselőjének, gondolhatunk akár Gregor Schlierenzauerre vagy a lengyel Tomasz Pilchre, akit talán nem is láttunk idén versenyen.

realniku: Ha egyéniben nézzük, akkor számomra is Andreas Wellinger okozta a legnagyobb csalódást a már elhangzott okok miatt. Ha viszont egy egész csapatot nézünk, akkor meg kell említenem a norvégokat. Persze mondhatja az ember, hogy ennyi éven át lehetetlen olyan magas szinten szerepelni, mint azt Norvégia tette, de azért valamivel többet vár tőlük az ember az utóbbi pár évek eredményei után. Idén Johansson és Forfang kivételével nem brillíroztak nagyon csapat szinten, az pedig kifejezetten hatalmas csalódás számomra, hogy a világbajnokságon egy éremmel sem térhetett haza a férfi csapat.

Az év versenye:

adammalysza: Ebben a kategóriában a vikersundi egyéni mellett döntöttem, amikor tulajdonképpen két versenyt láttunk egyben, hiszen Domen Prevc hatalmas csatát vívott Ryoyu Kobayashival a futamgyőzelemért, ami végül egyetlen tizeddel lett a szlovéné, másrészt Kobayashi egészen az utolsó ugrásig üldözte Stefan Kraftot a Raw Air összetettjében, sőt a végén meg is előzte. Jövőre szívesen megnéznék egy hasonlóan izgalmas szezonzárót itt (ugyebár Planicán sírepülő vébé lesz, így a Világkupa elvileg a Raw Airrel zárul majd).

realniku: Idén szerencsére remek versenyeket láthattnk, még akkor is, ha gyakran Kobayashi győzelme már az első sorozat után szinte borítékolható volt. Az év versenyének az innsbrucki egyéni versenyt választottam a világbajnokságról. Meglehet, hogy többek között azért is esett erre a választásom, mert volt szerencsénk élőben látni ezt a versenyt, és számomra az egyik leghangulatosabb verseny volt ez. Másrészt, az első sorozat után a Killian Peier, Markus Eisenbichler, Ryoyu Kobayashi hármas állt az élen. Mégis ki számított volna rá, hogy Kobayashi végül érmet sem szerez, Eisenbichler világbajnok lesz, Peier pedig nem fogja elizgulni, és simán dobogóra fog állni?!

A legfurcsább verseny:

adammalysza: Ezt nem nagyon “nyerheti” más, mint a seefeldi világbajnokság normálsáncos versenye, ahol azt hiszem a fél világgal együtt néztünk elkerekedett szemekkel, hogy itt meg mi történt, hiszen aki már látott néhány versenyt, az tudja jól, hogy az első sorozat után 27. helyen állva nem lehet nyerni – elvileg. Dawid Kubackinak viszont sikerült, persze kellett hozzá az időjárás és a szakadó hóban drasztikusan romló nekifutó nyom is, amit kihasználva Kamil Stoch a 18., Stefan Kraft pedig a 10. helyről ért dobogóra. Őrült egy este volt, az biztos!

realniku: Azt hiszem, ezzel vitatkozni sem tudnék. Ezt a címet a seefeldi normálsáncos verseny toronymagasan nyerte!

A legemlékezetesebb pillanat:

adammalysza: Az én választásom Ryoyu Kobayashi rekord rövid győztes interjújára esett Kuusamoból (a videón 2:19-től látható), hiszen miközben a japán idén elképesztő formában ugrott arra nem volt felkészülve, hogy a versenyek után angolul nyilatkozzon a média képviselőinek, így aztán arra az amúgy sablonos kérdésre, hogy hogy érzi magát a győzelem után egy egyszavas “Unbeliveable” (Hihetetlen!) volt a válasz ezzel le is zárva a beszélgetést. Ahogy mondani szokás, akkor még nem sejtettük, hogy ezt követően több mint tízszer látjuk még Kobayashit a dobogó tetején.

realniku: Lehet, hogy túl nagy hatással volt rám az az innsbrucki egyéni verseny, mert már sokadjára hivatkozok rá, de az év legemlékezetesebb pillanatának nem tudtam mást kiválasztani, mint azt, hogy hogy örültek a svájciak Killian Peier bronzérmének. Annyi szeretetet és önfeledt boldogságot ritkán lát az ember a csapattársak arcán, de szavak helyett inkább beszéljenek a képek. Az említett pillanatot 1:24-től érdemes igazán figyelni:

És a mi sztorijaink…

Mint ahogyan arról igyekeztünk képekkel, néha videókkal is beszámolni, idén sikerült egészen sok helyre eljutunk. A saját történeteinkről eddig nem ejtettünk szót, noha az útjainkat valami mindig hátráltatta, ha nem is mindig a versenyeken, hát az utakon mindenképp…

adammalysza: A Négysáncverseny alatt például szerintem kifogtuk az évtized havazását Ausztriában, ennek megfelelően a versenyhelyszínekre való eljutás “kicsit” nehézkesebb lett, mint gondoltuk. Az innsbrucki verseny alatt végül hagytuk is a kocsit és inkább tömegközlekedtünk (ami Tirolban magyar szemmel teljesen hihetetlen módon ilyenkor is majdnem másodperc pontossággal működik). A végén viszont túlzás nélkül méteres hó alól kellett előásni az autót, amiben a szállásadóink szerencsére sokat segítettek. Így elindulhattunk Bischofshofenbe, persze – bízva a GPS-ben – mindenféle behavazott mellékutakon, mert az autópályán csak lépésben lehetett volna haladni. Valahogy mindenesetre odaértünk, csak hogy megtudjuk, hogy kár volt sietni, a nagy havazás miatt a kvalifikációt átrakták másnapra. Aznap este ráadásul még egyszer ásóznunk kellett, mert a szállásunk előtt, amikor már örültünk, hogy végre pihenhetünk, elakadt az autó a hóban, ráadásul kicsit be is ásta magát, így végül csak két másik arra járó vendég – legalábbis azt hiszem azok voltak – segítségével sikerült megmozdítani, így végre mehettünk aludni. Szerintem ott megjegyeztük örökre, hogy hasonló időjárás esetén egy hólapátot ezentúl mindig bekészítünk…

Valahol Innsbruck és Bischofshofen között a német kisfalvak között átívelő hótól szinte teljesen láthatatlan utak egyikén

realniku: Az idény vége sem sikerült simára, a planicai idényzáróra Villachban foglaltunk szállást – ugyanis mindössze fél óra autóútra található Kranjska Gora az osztrák várostól. Az út ezúttal zökkenőmentes volt, és péntek este 10 óra után nem sokkal meg is érkeztünk a szálláshoz… ahova azonban képtelenség volt bejutni. Az első és a hátsó bejáratnál is kopogtattunk, csengettünk, de mindig csak egy üzenetrögzítő kapcsolt be – ahogy történt ez telefonhívások tömkelege után is. Végül már kezdtük feladni, hogy a szállásadóink kinyitják számunkra az ajtót vagy megérkeznek, és elkezdünk más szállások után nézelődni az interneten. Már 11 körül járt az óra és legalább 30-35 perce próbákoztunk a villachi éjszakában, mikor végre felvették a telefont, és pár perc múlva megérkeztek… az egyébként szlovén nemzetiségű szállásadók.

A zakopanei hangulat legendás, de nem mindegy milyen zászlóval készül az ember…

Egy igazán emlékezetes esemény megesett a versenyen is, pontosabban előtte. Történt Zakopaneban a néhány órás kapu előtti várakozás után, mikor végre bejutottunk a kerítésen belülre. Két – nagyon fontos megjegyezni, hogy fanyelű – kis zászlót szerettem volna bevinni, de a női biztonsági őr azonnal integetett, hogy azokat bizony adjam oda neki. Mivel a lengyel nyelv nem éppen az erősségem, próbálkoztam angolul, németül és még magyarul is, ám a közös nyelv nem jött össze, így aztán maradt a pantomim. Értetlenül mutogattam, hogy ugyan miért nem vihetem be a kisméretű zászlóimat a kis zászlótartó rudakkal, mikor mellettem 2-3 méteres rudakkal sétáltak tovább a lengyelek. Eleinte már-már azt hittem, a probléma az, hogy nem lengyel zászlót szeretnék bevinni, ám végül kiderült, hogy fanyelű rudat biztonsági okokból nem engednek be a lengyelek. Úgyhogy legalább egy tanáccsal tudok szolgálni a Lengyelországba tartóknak a jövő szezonra: a fa zászlórudakat hagyjuk otthon!

A magunk részéről ezzel zárjuk az idei évadot (ami persze nem jelenti azt, hogy alkalmanként ne jelentkeznénk a holtszezonban is hírekkel), és persze várjuk már a következőt…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s