Síugrás “Best of” 2021/22 — az idény legjei, szerintünk

A korábbi évekhez hasonlóan az idei szezont is a szezon legjeivel zárnánk. Idén is volt miről beszélni és bőven lesz mire emlékezni. Lássuk, kik voltak szerintünk a legjobbjak és melyek voltak számunkra a legemlékezetesebb momentumok a 2021/22-es idényben!

Az év versenyzője

Pepe: Nekem ebben a szezonban azt tetszett, hogy nagyon sokan nyertek valamit. Ettől függetlenül az nem kérdés, ki a legjobb, nálam és gondolom sokan másoknál is Ryoyu Kobayashi. Megnyerte a négysáncot, nyert olimpiát, és a VK összetettet is behúzta.

adammalysza: Gondoltam, hogy Kobayashi ebben a kategóriában másnál is erős lesz, nagyon nem is tudok vele vitatkozni, de azért én kiemelném Marius Lindviket, aki szintén nyert ugye olimpiát, emellett sírepülő világbajnok is lett és most már egyre stabilabban tudja hozni egy teljes szezonban a jó eredményeket, meg is lett a jutalma az összetett dobogó képében. Nekem összességében nagyon meggyőző volt, ahogy fejlődött az elmúlt években, és ha esetleg Granerud is magára talál, a norvég csapatnak szép évei jöhetnek.

realniku: Számomra mindig ez a legnehezebb kérdés, mert egy ilyen erős mezőnyből képtelenség egy nevet kiemelni. Ryoyu Kobayashit nyilván lehetetlen erről a listáról lehagyni, ahogy Marius Lindviket sem. Ki lehetne emelni Halvor Egner Granerud-öt is, Karl Geigerrel egyetemben. Tőlük mondhatni elvárás volt a jó szereplés, viszont aki számomra a legörömtelibb, legmeglepőbb pillanatokat okozta idén, az Manuel Fettner volt. Az osztrák versenyző korábban, a Pointer-éra során tipikusan a stabil csapattag szerepét töltötte be, de kvázi semmi több. Idén azonban másodvirágzását élte és bebizonyította, hogy nemcsak csapatban képes kiváló eredményekre, hanem egyéniben is.

Az év felfedezettje

Pepe: Manuel Fettner. Bevallom, nem is tudtam, hogy ilyen idős, de az, hogy a korábbi mérsékeltebb teljesítmény mellett most egy ilyen szezont összerakott, és olimpián egyéni érmet is szerzett nálam előbbre van, mint pl. Lovro Kos berobbanása az élvonalba.

adammalysza: Eléggé a végére maradt, de annál jobban sikerült Bendik Jakobsen Heggli bemutatkozása a VK-sorozatban. Ezt valószínűleg nem egyedül vártam izgatottan, ugyanis a 20 éves Heggli nemzeti szinten már korábban is ért el figyelemre méltó eredményeket, 2020-ban például norvég bajnok is lett, így kicsit furcsa is volt, hogy korábban nem kapott lehetőséget, habár bizonyára közrejátszott ebben az is, hogy a norvégok a covid alatti lezárások miatt a tavaly szezonban nem rendeztek egyáltalán versenyt, így az A-keret mellett nem volt lehetőség mondjuk a nemzeti csoportban elindulni. Mindenesetre Heggli idei mérlege hat versenyből három pontszerzés, amiből kiemelkedik az oberstdorfi sírepülőversenyen szerzett 7. helye. Nagy tehetségnek látszik, bizonyára hallunk még felőle.

realniku: Az egyik nagy felfedezett számomra is Heggli volt, aki bár tényleg kevés versenyen, csak a szezon végén kapott lehetőséget, de annál inkább kihasználta ezt. A másik nagy tehetség Lovro Kos volt, akinek nevével már szintén találkozhattunk korábban, teljesítménye viszont messze felülmúlta azt, amit első teljes VK szezonjában várhattunk tőle. Megszületett az első dobogója egyéniben, és több top tízes eredményt is szerzett. A szlovéneknél és a norvégoknál is nagy a merítés, és a jövőben biztos, hogy még sokat fogunk találkozni Heggli és Kos nevével.

Az év csalódása

Pepe: Az, hogy Vörös Virágot így elfelejtettük. Visszavonult, oké, talán több lehetett volna a pályafutásában, de nyilván a segítség, amire ehhez szükség volt az is lehetett volna több. Nem nagyon hallok róla, miután befejezte, pedig a sportágnak mindenkire szüksége van.

adammalysza: Mi mást írhatnék ide, mint a lengyel csapat teljesítményét. Az ő szezonjuk egy-két szépségtapasznak beillő eredményen kívül mint Kubacki bronzérme az olimpián leginkább küszködést hozott, a végén pedig az is kiderült, hogy egy nagy síugrónemzetnél is tud inkompetens lenni a nemzeti síszövetség, Michal Dolezal vezetőedző egyébként azért nem váratlan leváltása körüli össze-vissza kommunikáció felszínre hozott egy csomó egyébként nem látható törésvonalat a csapaton belül. A leginkább szívszorító pillanat viszont mégiscsak a könnyeivel küszködő Kamil Stoch látványa volt az olimpián, aki egy műtét majd sérülés után rengeteget dolgozott azért, hogy ott jó legyen, mégsem honorálta ezt a sors egy újabb éremmel, pedig nem sok hiányzott hozzá. Nem árulok zsákbamacskát (rendszeres olvasóink számára amúgy sem nagy titok ez), én a mai mezőnyből neki szorítok a leginkább, remélem, lesz még ennél jobb szezonja is mielőtt befejezi.

Kevésbé konkrét eseményhez kapcsolódó csalódásom (végülis köthető ez Virág visszavonulásához is), hogy a nagy és kiscsapatok közötti olló mennyire extrém módon kinyílt már. A legjobban ez talán a sírepülő vébé csapatversenyén volt látható, ahol összesen 7 ország állt rajthoz (apró érdekesség: van olyan, nyilván a sportág érdekében figyelmen kívül hagyott szabály, ami szerint 8 kellett volna az „érvényes” versenyhez) mert a többieknek nem volt négy ugrója sem. Más kérdés, hogy amúgy a nagy hatoson kívül nem csodálkozom, ha a többi nemzet nem is erőlteti annyira ezt a dolgot, a VK-ban fel lehet ugyan markolni a 7-8. helyért néhány pontot a Nemzetek kupájában, de amúgy elég demoralizáló lehet többszáz pontos hárányokkal a mezőny végén végezni. Ha ez nem figyelmeztetés a FIS-nek, hogy valamit komolyan tenni kéne a „kicsik” sportágba való belépésének megkönnyítésére, akkor semmi.

realniku: Nálam is kettő dolog okozott igazán nagy csalódást az idei szezonban. Az egyik számomra is kétségkívül a lengyelek teljesítménye, annak ellenére is, hogy azért voltak szebb versenyeik, remek szerepléseik, de összességében véve messze elmaradtak az általuk várt teljesítménytől. A teljesítmény mellett pedig még inkább, az adammalysza által is említett síszövetség inkompetenciája, ami igazán csalódást keltő és szemet szúró egy ekkora síugró nemzetnél. A kommunikációjuk mind kifelé, mind befelé teljes mértékben elfogadhatatlan, és a sportolók ennél sokkal jobb bánásmódot és nagyobb beleszólást érdemelnek – teljesen mindegy, hogy milyen szintet képviselnek vagy éppen milyen formában vannak. Ami pedig számomra még inkább aggasztó az a lengyel síugró sport jövője. Míg az osztrákoknál, szlovéneknél, németeknél, norvégoknál virágzik az utánpótlás, addig a lengyeleknél aligha hallunk új, feltörekvő tehetségekről, és azt erősen kétlem, hogy pl. Kamil Stoch sikerei ne lennének ösztönzőek a lengyel fiatalság számára.

Az év versenye

pepe: A planicai sírepülő verseny, méghozzá a hangulata miatt. Talán megmutatta, hogy mennyire fontos a szurkoló és mennyire fontos lenne olyan helyszíneken versenyeket rendezni, ahol több ezren, vagy több tízezren követhetik az eseményeket a lelátón.

adammalysza: Itt bevallom elég nehezen döntöttem, mert nem volt szerintem idén egyértelműen kiemelkedő verseny, viszont volt több is, ami kifejezetten izgalmasan alakult. Végül a titisee-neustadti második fordulót választottam, méghozzá azért mert ez volt az egyik olyan verseny, ahol a VK-ért küzdő Geiger és Kobayashi csatája igazán éles volt. Az első sorozat után még a japán vezetett, aztán a második sorozatban Geiger egy zsűritávolság feletti ugrással mégis megnyerte a versenyt, ráadásul Lanisek és Eisenbichler is befért még kettejük közé. Ekkor egyébként Geigernél volt a sárga trikó és ő látszott inkább nyerőnek, gondoltuk volna, hogy a végén mégis fordított lesz a sorrend?

realniku: Számomra is fejtörést okozott a legjobb verseny kiválasztása, Kobayashi és Geiger teljes szezont átívelő csatája minden versenyt megfűszerezett az utolsó pillanatokig. És itt tartom fontosnak megemlíteni, hogy mennyire büszkévé és boldoggá tesz, hogy olyan sportolókat láthattam egymás ellen harcolni, akik szívből tisztelik egyymást és tudnak örülni a másik sikerének. Ez a síugrásban eleve különösen jellemző, de olyan kiélezett csatában, mint ami idén megesett Geiger és Kobayahi között, abszolút példaértékű!

Év versenye tekintetében egyébként ritkán szoktam a csapatversenyek felé orientálódni és valószínűleg kevesen vagyunk így ezzel, inkább az egyéni versenyekre koncentrál a média is. Viszont akik gyakran olvasnak/hallgatnak minket, tudhatják már, hogy nekem az osztrák csapat a favorit, és sok emlékezetes pillanatot okozott számomra az idei szezon a csapatversenyek tekintetében. Így kicsit elfogult vagyok, de a férfi csapatverseny feltette az i-re a pontot az osztrákok idei csapatszereplését illetően.

A legfurcsább verseny

Pepe: Szerintem mindenki ezt fogja írni, az olimpia vegyes csapatversenye, ahol a sok kizárás miatt az oroszok és a kanadaiak is dobogóra álltak. Ha nem tudnánk a körülményeket és csak az érmeseket látnánk, bizonyára nem hinnénk a szemünknek és azt hinnénk valami elírás.

adammalysza: Itt nincs vita, az olimpiai vegyes csapatverseny mindent visz. Érdekes különben, hogy legalábbis mióta kitaláltuk ezt a kategóriát minden évre jut egy ilyen teljesen agyament verseny. Különben felemás érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, mert miközben a sportértéke valóban erősen kérdőjeles annak ami történt, azért kis nemzetként, de lehet helyesebb lenne azt mondani, hogy törpeként érmet szerző, amúgy végtelenül szimpatikus kanadai csapat sikerének szerintem velem együtt sokan örültek. Mint fentebb is írtam, ebben a műfajban Dávid elég ritkán győzi le Góliátot.

realniku: A legegyszerűbb kérdés mindközül. Még most is keresem a szavakat arra, ami történt. Sajnos ez a verseny olyan értelemben írta be magát a sport, az olimpiák és a síugrás történelmébe, ahogy nem gondoltuk volna. Az eredményt tekintve végülis örülhetünk, olyan csapatok állhattak dobogóra (gondolok itt nyilván a 2. és 3. helyezettre), akik normális körülmények között aligha kerülhettek volna közel az érmekhez… A hangsúly viszont a normálison van. Mert az, ami Pekingben történt, az teljes mértékben elfogadhatatlan, a sport és a sportolók meggyalázása volt. Követhetetlen volt az egész verseny és a rendszer is. Az ember kínjában már csak nevetni tudott rajta, míg az ottlévőknek négy évnyi (a hölgyeknek egy karriernyi!) munkáját és odaadását tette tönkre vagy csúfította meg a vegyes csapatverseny, amelyre oly sokat vártunk már. A felesleges magyarázkodás a FIS részéről pedig csak még inkább rontott a helyzeten… Mit lehet hát ilyenkor mondani? Bízom benne, hogy egyszer végre tanulni fognak a hibáikból…

A legemlékezetesebb pillanat

Pepe: Na ez nehéz lesz, mert alig láttam versenyt. De talán amikor a szlovének elkezdtek tartolni és volt, hogy az első öt helyen ők álltak egy kör után, aztán a sírepülő verseny első négy helyét szerezték meg, és a csapat is imponálóan szerepelt. Szóval ennyire dominálni a Morgenstern – Schlierenzauer – Loitzl – Kofler csapat se tudott, de lehet csak én emlékszem rosszul.

adammalysza: Ez igazából kettő, de mindenképpen Daniel Andre Tande és Silje Opseth győzelmeit említeném a Holmenkollenen. Tande tavalyi súlyos sérülésekkel járó bukása szerintem mindenkinek beleégett az agyába, aki látta, azután már az idei visszatérés is komoly lelkierőről tesz tanúbizonyságot, ennek a győzelemnek pedig azt hiszem kicsit talán minden szurkoló örült.

Silje Opseth története talán kevésbé ismert, neki ez az első — kicsit amúgy meglepetés — győzelme volt ez a VK-ban hazai közönség előtt, de úgy, hogy két éve Lillehammerben (nekünk sajnos Vörös Virág bukása miatt volt emlékezetes az a verseny) egyszer már megünnepelte azt, csakhogy akkor utólag kiderült, hogy Maren Lundbynek elfelejtettek beírni néhány pont beülőkompenzációt, és miután korrigáltak, Opseth már csak második volt, így az ünneplésből nagy csalódás lett… azóta bevallom mindig kicsit szorítottam neki, hogy végre sikerüljön nyernie.

realniku: Kicsit összemosódott nálam az év versenye a legemlékezetesebb pillanattal az osztrákok aranyérme miatt, viszont ha már Peking és osztrákok, akkor újból visszatérnék Manuel Fettnerre, akiről már az Az év versenyzője blokkban tettem említést. Az, ahogyan megszerezte a bronzérmet számomra örökélmény marad. Határozottan egyetértek adammalysza-val, a norvégok, Tande és Opseth teljesítménye sokáig élénken fog élni bennem, különösen az, ahogy Tandet a csapattársak a vállukra vették. Micsoda 12 hónap volt ez számára! Még most is kiráz a hideg, ha rá gondolok. A szezont és az összefoglalót pedig a planicai versenyekkel zárnám. Ugyan ezúttal otthonról, TV képernyők előtt figyeltem a versenyeket, de az a hangulat, ami a mezőnyt és kiváltképp a hazai versenyzőket fogadta a közönség, és ahogy nemzeti hősként ünnepelte őket, ugyancsak emlékezétes marad. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s