A Vörös Virág visszavonulása apropóján született első rész után itt az ideje, hogy visszatérjünk a rajtlisták hátoldalára írt jegyzetek megszokott tárgyához, a VK-küzdelmeihez. Öt hétvége telt eddig el az unalmasnak semmiképpen sem nevezhető 2021/22-es szezonból, és mivel a Négysáncverseny előtt most lesz néhány nap extra karácsonyi szünet, jó alkalom kínálkozik arra, hogy megvonjuk az idény első szakaszának mérlegét.

Hat különböző győztes az első hat versenyen, öt különböző nemzet ugrója a pontverseny elő öt helyén és egy kimondottan izgalmasnak ígérkező csata a VK összetettért. Noha ezek a címszavak egyaránt igazak, egyetlen dologban nem sok változatosság volt az idei szezonban a férfiaknál; nevezetesen, a sárga trikót eddig egyetlen síugró, Karl Geiger viselhette, aki azóta, hogy Nyizsnyij Tagilban a nyitóversenyen megszerezte nem adta ki a kezei közül a megkülönböztetett színű rajtszámot. Geigert elsősorban stabilitása emelte ki a a többiek közül az első fordulókban, hiszen amellett, hogy kétszer nyert, és összesen négyszer állt dobogón, csak egy esetben végzett az ötödik helynél hátrébb, ami olyan mérleg, amit egy riválisa sem tudott utána csinálni.

Ezek után talán meglepően hangozhat, hogy a legjobb formában levő az első versenyeken ugró nem a német, hanem Ryoyu Kobayashi volt, aki eggyel többször nyert (3), és dobogós helyezésekből is eggyel többet (5) gyűjtött német riválisánál. Csak hát Kobayashinak mindez nem kilenc, hanem csak hat versenyből jött össze, ugyanis volt három nullázása is, amit azonban egyik esetben sem neki lehet felróni: Nyizsnyij Tagilban szabálytalan ugróruhája miatt zárták ki a kvalifikáción, míg Rukán és Wisłan egy pozitív (az egyszerűség kedvéért maradjunk most ennyiben) covid-teszt és azt követő kényszerű karantén miatt hagyott ki egy-egy fordulót. Ha így nézzük, szinte csoda, hogy a második helyen áll, ráadásul mindössze 98 pontos hátránnyal. Ebből, ahogy mondják, még akármi is lehet. Ha szerencsénk van, első körben egy nagy csata a nágysánc arany sasáért majd a nagy kristálygömbért.

A két élmenő közül egyébként Kobayashi egyet-egyet mindkettőből őriz már otthon a vitrinben, míg Geigernek megannyi dobogós helyezés után idén talán minden korábbinál nagyobb esélye lehet a győzelemre. Részben ezért, na meg persze annak okán is, hogy Németországban hiába társrendezők továbbra is Sven Hannawald volt az utolsó négysánc-győztesük (annak pedig lassan már húsz éve!), így talán több, mint egyszerű spekuláció ha azt mondjuk, kettejük közül Geigeren lesz nagyobb teher az elkövetkező hetekben.

Függetlenül attól, hogy egyelőre ők a favoritok, azért jelentős leegyszerűsítése lenne a dolgoknak, ha azt mondanánk, hogy a Geiger-Kobayashi pároson kívül nem szólhat bele más akár még a VK-ba is, hiszen ez a szezon eddig attól volt jó, hogy az esélyesek közül a legtöbben azért így vagy úgy már megmutatták magukat. A pontversenyben sorrendben lefelé haladva ott van mindjárt a VK-címvédő Halvor Egner Granerud, aki igen furcsa szezont tudhat eddig magáénak, hiszen jobb napjain rendre győzelemért, de legalábbis a dobogóért tudott harcban lenni, ellenben az elugrásában többé-kevésbé mindig benne levő hiba, egymás után háromszor is a pontzónán kívülre száműzte a norvégot, hiába lenne-lehetne ideális esetben közel Geigerékhez. A VK sajátossága, hogy Granerud ezzel együtt is harmadik tud lenni a pontversenyben, hiszen ott egy gyengébb versenyt hamar ki lehet javítani, ellenben négysáncon, ahol a sikerhez nyolc jó ugrás kell, a rukai vagy wisłai fiaskó biztosan nem fér bele.

A legjobb 10-ből kiemelhetjük még Anze Laniseket és Jan Hörlt is, hiszen mindketten meg tudták szerezni karrierjük első győzelmét is az elmúlt hetekben, illetve azt a Killian Peiert is, aki ugyan még nem nyert, de térdsérülése után visszatérve élete eddigi legjobb szezonkezdését produkálta, és teljesen megérdemelten a legjobb tízben az összetettben, a hat nagy nemzeten kívülről egyedüliként. Ha ez tartósan így lenne, azt szurkolói szimpátiától függetlenül alighanem sokan üdvözölnénk, hiszen a svájciak, akik az Ammann-évek után ma a “legnagyobb kis nemzet” régen álltak annyira közel ahhoz, hogy újra komolyabb tényezővé váljanak, ha máshol nem legalább egyéniben. Egyébként emiatt is, talán ember nincs, aki ne sajnálná, hogy Peier két hétvégi engelbergi negyedik helyéből legalább az egyik nem lett jobb.

Persze ha valaki ránéz az összetett top10-re akkor kiszúrhatja, hogy ott Peierrel együtt is csak hat nemzet képviselteti magát, hiszen a lengyel csapat eddig finoman szólva pocsék szereplést tudhat maga mögött. Az odáig még rendben van, hogy a legjobb tíz után a második lapon egyből Kamil Stoch jön a 11. helyen, őt nem is nagyon lehet kárhoztatni az elmaradt eredményekért, hiszen a lengyelek nagy triójából egyedüliként Stoch került eddig nagyjából megfelelő formába. Még ha egy kicsi neki is hiányzik még ahhoz, hogy igazán a legjobbak szintjén legyen, így is állt már dobogón, és a gyengébb versenyeit is lehet többé-kevésbé a körülményekre, vagy például egy rosszkor bekapott arcüreg-gyulladásra fogni. Külön érdekes, Stoch úgy a csapat legjobbja, hogy a nyári felkészülése nem volt éppen ideális, ugyanis a szezon előtt átesett egy kisebb bokaműtéten, amire aztán Wisłan rá is sérült, gyakorlatilag nem is nagyon láttuk ugrani. Sőt, még október végén, a néhány héttel a VK-rajt előtt megrendezett normálsáncos lengyel bajnokság sem ígért sok biztatót, ott ugyanis csak 7. lett, ám amikor igazán számított, mégis egész jól össze tudta rakni a formáját.

Hanem a többiek miatt igencsak fájhat Michal Dolezal kapitány feje, ugyanis a triumvirátus másik két tagja közül Piotr Zyła mérlege eddig elég rossz, Dawid Kubackié pedig nagyon rossz, pedig Kubacki egy hétvégét már ki is hagyott azért, hogy megpróbálja egy kicsit versenyen kívül helyre tenni a formáját, így egyáltalán nem túlzás csapat szinten válságról beszélni. Az okok kívülről nehezen megítélhetők, voltak olyan hangok csapaton belülről is, amik a felszerelés terén zajló esetleges technikai lemaradásról szóltak, ám önmagában ez nem tűnik igazán meggyőző magyarázatnak, hiszen erre a szezonra ezek a szabályok keveset változtak, így bár a csapatok továbbra is folyamatosan macska-egér játékot játszanak FIS-ellenőreivel, összességében nehéz elképzelni, hogy a lengyelek ennyire benéztek volna valamit.

A legnagyobb gondjuk pedig nem is önmagában a sztárjaik gyengébb szereplése, erre ugyanis (lévén minden sorozat egyszer megszakad, fiatalabb pedig egyikük sem lesz) lehetett számítani, hogy előbb-utóbb lesz egy ilyen szezonjuk is, az igazi gond, és erre a sikerek éveiben, már Horngacher szövetségi kapitánysága is felhívták többen a figyelmet, hogy nem nagyon sikerült olyan utánpótlást biztosítani Stochék mellé, aki ilyen esetben átvehetné a helyüket és nagyon úgy néz ki, hogy ha ezt a szezont sikerül megmenteni, azt ismét az “öregekre” támaszkodva tehetik majd meg. Mindezt úgy, hogy tehetségekből nem volt hiány, és egy-egy szezon erejéig többen is, például Jakub Wolny, Andrzej Stekala vagy Maciej Kot is értek el kisebb-nagyobb sikereket, de tartósan ez egyiküknek sem sikerült, így aztán most sokan megijedtek, hogy ha Stochék előbb-utóbb lelépnek a színről, akkor egy a korábbi éveknél jóval szerényebb szintre kell majd berendezkedni már ami az elvárásokat illeti. Ez pedig az egész sportágnak érvágás lenne, hiszen a síugrásért megőrülő lengyelek igen nagy részt vállalnak ma már a sportág szurkoló bázisából és ennek megfelelően az üzleti hátteréből is. Vagyis, ha ők kies(né)nek, valahol mindenki veszít. A helyzet mindenesetre komoly, és nem kizárt, hogy az idei gyenge szereplés, akár Dolezalék bukásához is vezethet majd, bár alighanem az olimpia előtt csak végső esetben kockáztatnak meg egy edzőváltást. Bár ha a négysánc nagyon rosszul sikerül, még ez is napirenden lehet.

---

Végül essen néhány szó a covid-helyzetről is, ami sajnos úgy tűnik, hogy bár november környékén alapvetően jobban nézett ki a dolog, mint mondjuk tavaly ilyenkor, most az omikron-variánssal a nyakunkban megint okozhat majd gondokat. Bár a versenynaptár egyelőre tarthatóbbnak látszik mint az elmúlt szezonban, a japán versenyeket már törölni kellett (más kérdés, hogy bánják-e a csapatok, hogy a Szapporo-Willingen-Peking túra helyett a jóval egyszerűbb Titisee-Neustadt-Willingen-Peking útvonalat kell bejárni az olimpia előtt), és egy-két helyszínen megint zártkapus versenyeket tartottak illetve tartanak majd, mint majd legközelebb is a négysánc németországi felében.

Ami pozitívum, hogy az elmúlt szezon alapján láthatólag a csapatok most jobban felkészültek a járványügyi előírásokra, így az eddigi pozitív covid-tesztek nem eredményeztek hasonló bonyodalmakat, mint például amikor tavaly az egész lengyel csapatot majdnem kizárták az oberstdorfi négysánc állomásról Klemens Muranka pozitív tesztje után. Idén eddig minden esetben csak az a versenyző maradt “otthon”, aki elkapta a betegséget, míg a csapattársakat engedték rajthoz állni.

Ezzel együtt az Európában éppen növekvő esetszámok miatt sajnos számíthatunk még pozitív esetekre, hiszen ha sok fertőzött van, bármilyen buborékrendszert is találjanak ki, úgy összességében elég nehéz ettől elszigetelni a versenyzőket. Ilyen szempontból a helyzet talán még kicsit rosszabb is mint tavaly, hiszen az oltások illetve az elméletileg kevésbé súlyos tüneteket okozó omikron-variáns megadja rá a lehetőséget, hogy a kormányok kicsit jobban elengedjék a lakosságban a fertőzést, hiszen ott most már egyre inkább az a szempont, hogy az egészségügy ne terhelődjön túl. Ez a gondolkodásmód viszont a sportolóknál nem érvényesül, hiszen bár nem közömbös, hogy ha valaki elkapja a covidot, akkor ágynak dől-e, vagy mondjuk enyhe tünetekkel átvészeli a dolgot, ám ez olyan szempontból mindegy, hogy egy pozitív PCR-teszt után mindkét esetben ugyanúgy karanténba kerül a versenyző. Márpedig ahol rendszeresen tesztelnek, ott előbb utóbb törvényszerűen lesznek majd pozitív esetek is. Reméljük, legalább nem akkor, és nem pont olyan ugróknál, hogy ez egy nagyobb verseny kimenetelét érdemben befolyásolja, de nem lehet tagadni, hogy sajnos ez is benne van a pakliban.